9. Fejezet

Sziasztok, így ezer év kihagyás után hoztam egy frissítést, hátha van, aki még olvassa ezt a kis történetet.

Jó olvasást!

~Jinie~

Taeyong pov.:

„Mindenkinek vannak korlátjai, amik csak arra várnak, hogy ledöntsék őket. A tieidet én fogom!”

        A kijelentésem után azt vártam volna, hogy Taeil csapot-papot itt hagyva rohanjon ki az irodából. Nem csak onnan, de az életemből is, de nem ez történt. Eleinte csak csendben ült, meg sem mozdult, majd pár pillanattal később megrázkódott a válla és halk szipogás hangja ütötte meg a fülem. Sír. Miattam. Nem tudva mit tegyek eltávolodom tőle, de amint meglátom könnyáztatta arcát elveszítem az uralmat az érzelmeim és a testem felett és elé térdelve vonom egy szoros ölelésbe. De ahelyett, hogy megnyugtatnám csak még jobban sírni kezd és már épp eltávolodnék tőle, mikor karjait lassan a nyakam köré fonva bújik hozzám.
- T-taeyong én any-annyira sajnálom – motyogva egyre jobban zokogva. – Én nem akartam ezt tenni veled, velünk én… Sajnálom.
- Shh, nincs mit sajnálnod, ne sírj kérlek – suttogom arcomat hajába temetve, de alig egy pillanat múlva eltol magától.
- Te ezt nem érted – mondja halkan -, én, megígértem magamnak, hogy távol maradok tőled, de úgy tűnik a sorsnak más tervei vannak és most, talán miattam, de szakítottál a bar…
- Ne – vágok közbe -, az, ami köztem és Lara között történt, már régóta esedékes volt. Hazudnék, ha azt mondanám a felbukkanásodnak nincs köze ehhez az egészhez, de soha, egy percig s gondold, hogy tönkre tettél valamit. Sem most, sem máskor – mondom mélyen a szemeibe pillantva. – Sosem szerettem őt és biztos lehetsz benne, hogy ő sem engem, maximum a bankszámlám. Csak apám miatt voltam vele, de… Elég volt. Nem apám döntései alapján szeretném élni az életem, sosem kellett volna.
- Taeyong…
- Olyan nagy baj, hogy szeretnék újra veled lenni, azzal az emberrel, akit szerettem, akit szeretek? – kérdezem végig simítva az arcán, hüvelykujjammal szárítva fel a könnyeit. – Mit mondasz? Van rá esély, hogy újra kezdjük? – pillantok szemeibe reménykedve. A szívem olyan hevesen ver, hogy félő kiszakad a mellkasomból. Kérlek Taeil, ha valaha is jelentettem neked valamit, mondj igent, adj nekünk még egy esélyt, kérlelem némán, pillantásomat el nem szakítva az övétől.
- Én… Én… - dadogja. – Ne-nem tudom, nem lehet – mondja lehajtva a fejét. – Nem, mert…
- Engem nem érdekel mit mondanak mások – szakítom félbe. – Csak az, hogy te – hangsúlyozom ki – szeretnéd-e – mondom, majd az álla alá nyúlva emelem fel a fejét és látom a szemében a vívódást, de a reményt is. Azt a reményt, amit én is érzek, azt, ami válasz a kérdésemre, de az ő szájából szeretném hallani.
- Én – vesz mély levegőt – szeretném – mondja végül egy halvány mosoly kíséretében. Mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm tölt el válasza hallatán és tudom, hogy nem lesz könnyű. Hogy küzdenünk kell egymásért, de amíg Taeil mellettem lehet és boldoggá tehetem minden lépés, minden nehéz döntés, álmatlan éjszaka és könnycsepp meg fogja érni. Minden, hogy újra vele lehessek, minden, hogy újra úgy mosolyogjon rám, ahogy akkor régen tette. Immár életünk végéig.
- Kezdjük újra – mondja végül kicsit határozottabb hangon, majd kicsit eltávolodva tőlem mosolyog rám. – Taeyong, örülök, hogy újra láthatlak!
- Az enyém az öröm Taeil – felelem kuncogva, majd kezeim közé véve az övéit pillantok újra a szemeibe. – Mi lenne, ha megünnepelnénk ezt az örömteli találkozást, mondjuk egy vacsorával? Ma este?
- Remekül hangzik – szélesedik ki a mosolya, majd az órájára pillant. – De ahhoz, hogy szabad legyen az estém, most vissza kell mennem dolgozni, nem hinném, hogy a főnököm értékeli, ha a semmire kapom a fizetésem – nevet fel, ami engem is mosolyra késztet.
- Ezt elhiszem, ugyan akkor afelől sincs kétségem, hogy a társaságodat is élvezi – kacsintok rá, mire elpirulva hajtja le fejét. – Édes – kuncogom, mire csak még jobban elvörösödik.
- Én, nekem tényleg vissza kéne mennem – kezd el fészkelődni a székben, mire bólintva állok fel előle.
- Rendben – mondom még mindig egy széles mosollyal az ajkaimon. Amint eltávolodom tőle felpattan a székből é egy szempillantás alatt az ajtó előtt terem, de még mielőtt kilépne felém fordítja a tekintetét.
- Taeyong?
- Igen?
- Haladhatnánk lassan? – kérdi bizonytalanul, mire széles mosolyom megértővé szelídül.
- Amit csak szeretnél – bólintok rá, mire megjelenik az ajkain egy hálás mosoly, majd egy szó nélkül tér vissza a munkájához, amit nekem sem ártana megtennem. Sóhajtva fordulok, az asztalom felé, de jelenleg a rajta tornyosuló papírmunka sem tudja tönkre tenni a kedvem.
         Végül annyira elmerülök a munkában, hogy észre sem veszem az idő múlását, egész addig elmerülve a kimutatások, beszámolók és aláírandó javaslatok világában, míg az ajtóm zárjának halk kattanása vissza nem ránt a valóságba.
- Taeyong? – csendül fel Taeil hangja, mire felé kapom a pillantásom. – Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak nem reagáltál a kopogásomra.
- Nem zavartál meg – felelem felállva a székemből, kicsit megnyújtva fáradt tagjaimat. – Mennyi az idő?
- Nyolc múlt pár perccel és gondoltam, esetleg… - motyogja.
- Ez egy remek időpont egy kellemes vacsorához? – Segítem ki, mire enyhén piroskás arccal bólint. – Ebben egyet értünk – vigyorgok rá. – Menj fogd a dolgaid, míg én elrendezem ezt a káoszt – intek az asztalom felé. – A lift előtt találkozunk – teszem még hozzá.
- Rendben – mondja és hallva az örömöt a hangjában ellágyul a szívem. Istenem, hogy hiányzott ez.
Gyorsan elrendezve a dolgaimat kapom fel a cuccaimat és mire a lift elé érek Taeil már ott vár. Amint elé érek megjelenik az ajkain egy halvány, de boldog mosoly, amit viszonzok.
- Mehetünk? – kérdem megnyomva a lift hívő gombját, mire csak egy bólintást kapok válaszul és egy kiszélesedő mosolyt. Kellemes csendben tesszük meg az utat az autómig, majd beszállva indulunk útnak a kellemes tavaszi éjszakában. A kellemes szótlanságot végül Taeil töri meg, amint kikanyarodunk egy forgalmas főútra.
- Hova megyünk?
- Majd meglátod – felelem egy pillanatra felé fordulva. – Ne aggódj, tetszeni fog – mondom újra az útra szegezve a pillantásom.
- Ha te mondod – motyogja, majd pillantását a mellettünk elsuhanó tájra szegezi. Újra csend telepedik közénk, de cseppet sem kínos, vagy feszült. A némaságot csak a város zajai és Taeil felgyorsuló lélegzete töri meg, ahogy lassan rájön hova is vezet az ismerős útvonal.
- Tae, ez… - suttogja tekintetét a kis étteremre szegezve, amint leparkolunk előtte.
- Igen – mosolyodom el aranyos meglepettségén, majd kipattanva a kocsiból kerülöm meg azt és nyitom ki az ajtót.
- De hát… - pilant rám még mindig összezavarodottan.
- Mi lehetne jobb helyszín egy első randira, mint az első, első randink helyszíne? – mosolygok rá, mire ő viszonozza a gesztusom.
- Akkor mire várunk  még? – kérdi megragadva a kezem, elindulva a bejárat felé. – Lassan úgy is éhen halok – kuncog fel, én pedig csatlakozom hozzá.
Belépve megrohannak a kellemes emlékek, de úgy tűnik nem csak engem, de Taeilt is. Egyenesen ahhoz az asztalhoz vezet, ahol anno is ültünk, ugyan azt az ételt rendelve, ugyan olyan piros pozsgás arccal pillant fel-fel rám, ahogy kellemes hangulatú beszélgetés folyik köztünk. Jóllehet a téma más és néha nem is olyan örömteli, de ennek ellenére mind kettőnk ajkain szelíd mosoly játszik. Még akkor is, mikor alig két órával később elhagyjuk a kis éttermet. Még akkor is, mikor útnak indulunk Taeil lakása felé.
-Elköltöztél – jegyzem meg, amint megállunk a ház előtt, mire egy pillanatra elszomorodik, talán rémület is csillan a szemeiben, amit nem tudok hova tenni, de a következő másodpercben már újra mosolyog.
- Igen, öhm, így alakult – mosolyog rám, de nem örömében, sokkal inkább, mintha meg akarna róla győzni, hogy minden rendben van, de mielőtt még rákérdezhetnék a dologra témát vált. – Köszönöm a ma estét – mosolyog rám. – Nagyon jól esett, különösen, hogy emlékeztél az első randink helyszínére.
- Nincs mit megköszöni – felelem viszonozva mosolyát. – Nincs olyan dolog – hajolok hozzá közelebb -, amire ne emlékeznék veled kapcsolatban – suttogom el a végét. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a bőrömön érzem elakadó lélegzetét. Pár pillanatig várok, de mikor Taeil nem húzódik el, feladom a küzdelmet, majd ajkaimat övéihez érintem. Egy szívdobbanásnyi ideig egyikünk sem tesz semmit, majd mintha összebeszéltünk volna egyszerre mozdítjuk meg ajkainkat. A csók ugyan lassú és sokkal inkább nevezhető apró puszik sokaságának a másik ajkain, mégis érzelmes. Érzem, ahogy a szívem heves iramban dübörög a mellkasomban és szinte hallom, hogy Taeil-é is egy tesz, együtemben dobogva az enyémmel. Pillanatokkal később elválva egymástól pillantunk egymás szemeibe, most tekintetünket kapcsolva össze, mígnem Taeil pirulva le nem süti a pillantását.
- Taeyong, én… - kezdi, de elhallgat.
- Tudom, hogy megígértem, hogy lassan haladunk, majd, de nem tudtam ellenállni – kezdek szabadkozni, félve, hogy esetleg mindent elrontottam.
- Semmi baj – mosolyog rám, majd hírtelen hajolva hozzám nyom egy gyors puszit az ajkaimra. Egy pillanatig döbbenten pislogok rá, majd az én ajkaim is mosolyra görbülnek. – Khm, ideje lenne bemennem – köszörüli meg a torkát. – Tudod, holnap munka van és ahogy hallottam a főnök elég szigorú, ha a jó minőségű munkavégzésről van szó – kacsint rám, mire kiszakad belőlem a nevetés.
- Akkor lehet, jobb, ha pihensz egy kicsit – felelem még mindig nevetve, mire ő is csatlakozik hozzám.
- Lehet – kuncogja, majd kikötve az övét nyitja ki a kocsi ajtaját – Jó éjt Taeyong – fordul még felém.
- Jó éjt Tae – felelem, várva, hogy kiszálljon, de alig egy pillanattal később újabb csókban találom magam. Meglepettségemet hamar felváltja egy vigyor, ahogy viszonzom a kissé bátortalan csókot, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar is ér véget és Ilie a következő pillanatban már az ajtaja előtt integet, mielőtt eltűnne a falap mögött. Kuncogva ingatom meg a fejem, majd beindítva a motort vezetek haza.