10. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a Borders új részét! És a hosszú kihagyás ellenére még hosszú is lett. Remélem tetszeni fog!

~Jinie~

Taeil pov.:

         Hosszú hónapok óta először éreztem magam igazán jól a bőrömben, igazán úgy, hogy jól vagyok és ezt a barátaim is észrevették, amint beléptem a jól megszokott irodába.
- Remélem ez a mosoly annak köszönhető, hogy visszajöttél hozzánk – halom meg Johnny hangját, aki karba font kézzel áll az irodája ajtajában.
- Mi más okozná? – kérdezem elvigyorodva.
- Nagyon remélem, hogy nem más az okozója, ha lejár a két hónap szeretném visszakapni a legjobb munkaerőm!
- Hey! – szólal fel Jaehyun is, majd mikor John csak kuncogni kezd lebiggyesztett ajkakkal dünnyög valamit arról, hogy egyedül is jól elboldogul itt.
- Ugyan, tudod, hogy Jae nélkül nem mentem volna semmire – mondom némiképp viccelődve, de mind a ketten tudják komolyan gondolom. El sem tudom képzeli mi lett volna velem a segítségük nélkül és most, hogy kezdenek helyre jönni a dolgok nem is szeretném.
- Látod! – jegyzi meg Jae még mindig kicsit duzzogva, mire a főnök csak mellé lépve cirógatja meg az arcát és gügyög neki valamit, amit nem értek tisztán, de látva a barátom pipacs piros arcát nem is biztos, hogy szeretném.
- Oké, mi történt itt – mutatok a két férfire - míg nem voltam itt?
- Semmi olyan, ami az alatt ne történt volna míg itt voltál – vigyorodik el Johnny hamiskásan. – Inkább arról mesélj hogyan haladunk a dolgokkal?
- Remekül! – mondom, majd lepakolva az asztalomhoz szedem elő a laptopom és kezdem el magyarázni, hogy eddig mire jutottunk Taeyonggal és küldök is át pár anyagot és kérdőívet nekik.
- Valóban jól haladnak a dolgok – mondja John felvéve a főnöki stílusát. – Jók a kimutatások eredményei, a munkavállalók és a gazdaságisok is egész pozitívan állnak hozzá a dolgokhoz. Mit gondolsz Taeil, mennyi idő még meg tudjuk kötni legalább az előszerződést.
- Tekintve a dolgok jelenlegi állását azt mondanám akár egy hónapon belül sikerülhet, feltéve, ha nem változnak a körülmények és a feltételek. Persze szükség lesz hozzé Jaehyun segítségére is, ha mindent az eddigi ritmusban és precizitással csinál nem lesz gond.
- Ezt jó hallani!
- Szerintem ez megér egy ebédet – dobja fel az ötletet Jae. – Nemigaz Taeil?
- Oh, nekem programom van a mai ebédszünetre, de rendelj desszertet helyettem is!
- Programod? Kivel? – kérdi John gyanakodva.
- Én… izé, Taeyonggal ebédelek – mondom fülig pirulva, mire a másik két férfi csak felvonja a szemöldökét. – De csak mert ma egész nap megbeszélésen lesz és ez az egyetlen időpont, amikor beszélgetni tudunk – kezdek el hadarva magyarázni. – Persze csak a munkáról!
- Persze – mondja a két férfi egyöntetűen és látom rajtuk, hogy nem hisznek nekem. Nagyot sóhajtva temetem az arcomat a tenyereimbe úgy morogva.
- Nem hiszem el, hogy ez velem történik.
- Taeil, azért küldtelek oda, hogy együtt dolgozz a főnökkel, nem azért, hogy megdolgozd – kuncog fel perverzen a főnök.
- Johnny! – szól rá Jae, nagyon jól tudva, hogy az ilyesmi érzéken téma számomra. Nem mintha John nem tudná, ezért is vagyok benne biztos, hogy nem akart rosszat a megszólalásával.
- Semmi gond – mondom végül feléjük emelve a pillantásom. – Amúgy sem tagadhatom, hogy több időt töltök Taeyonggal, mint amennyi egy vezető és alkalmazott között társadalmilag elfogadott lenne – kuncogok fel.
- Tudtam én, hogy az a mosoly nem nekünk szólt – ingatja meg a fejét a legmagasabb. – Amúgy, nem úgy van, hogy te ismered őt régebbről? És hogy nem volt a legjobb a hangulat az elválásotokkor? – kérdezi hírtelen, mire kicsit lefagyok és csak egy bólintásra futja tőlem. – Honnan is ismeritek ti egymást egészen pontosan? – teszi fel az egyetlen kérdést, amire nem tudok őszintén válaszolni. Még nem.
- Az előző munkámmal kapcsolatban találkoztunk és mondjuk úgy, hogy volt olyan dolog, amiben nem mind értettünk egyet. De nem kell aggódnotok! Ez nincs kihatással sem a munkámra sem a Taeyonggal való kapcsolatomra! – mosolygom fel rájuk és áldom az eget, hogy a múltam ismeretének ellenében is most beérik ennyivel. Végül ejtve a téma kényelmetlenebb felét még megbeszélünk ezt-azt, valamint tudunk beszélni az egyik gazdaságissal, aki Tae cégénél dolgozik és rengeteget segít a munkámban.
         Végül egy órával ebédszünet előtt indulok útnak az ideiglenes munkahelyem felé és az érkezésem után az első utam rögtön Taeyong irodája felé vezet, ahol meglepő látvány fogad. Az eddigiekben Tae titkárnőjét jelképező szobanövény szipogva pakolja össze a dolgait.
- Hey, minden rendben? – kérdezem tőle kedves hangon, mire ő csak rám morran.
- Nem mindegy az neked? Ha már kitúrtál a helyemről – mondja gyilkos tekintettel méregetve – és nem csak engem, de ne aggódj, még megkapod érte a fizetséged – sziszegi az arcomba.
- Nem igazán értem miről beszélsz, én csak két hónapot töltök a cégnél és ennek nem hinném, hogy sok köze van ahhoz, ami veled történt.
- Naiv fiú – mondja lesajnálóan, majd felkapva a cuccait pillant még rám utoljára – menj csak be hozzá, élvezd ki, amig lehet, hogy játszik veled – morogja, majd hátat fordítva nekem riszálja ki magát az irodából én meg csak döbbenten nézek utána.
- Látom veled is megosztotta mennyire örül a búcsúnak – szólal meg mögöttem egy hang a semmiből.
- Jézus  Tae, a frászt hoztad rám – fordulok az irodájából éppen kilépő főnököm felé. – Miért kellett kirúgni? – kérdezem a már eltűnt lány után mutatva. – Nem csinált semmit.
- Épp ez az – kuncog fel Taeyong. – Most viszont nincs senki, aki velem jöhetne a következő megbeszélésre – mondja reménykedő pillantásokkal pillantva felém, mire én csak felsóhajtok.
- És én még azt hittem csak egy ebéd erejéig kell elviseljelek.
- Na, ez nem volt kedves – motyogja lebiggyesztett ajkakkal.
- Ha igent mondok az ajánlatra, akkor újra mosolyogni fogsz? – kérdem mire megrázza a fejét. – Akkor? – vonom fel a szemöldököm, mire ő csak az ajkaira mutat és én értem mit szeretne. Fülig vörösödve pislogok fel rá egy pillanatig, hiszen az első randink óta egy ölelés volt a maximum, ami történt köztünk. Látva a szemében a reményt legyőzöm pillanatnyi zavarom és lábujjhegyre állva adok egy puszit az ajkaira, de mielőtt még eltávolodhatnék tőle ő megpróbálja elmélyíteni a csókot és én tiltakozás nélkül hagyom neki. Lehet ezért van olyan sok ember rossz véleménnyel a személyi asszisztensekről.
         Az ebédszünetet követőn még gyorsan átbeszéljük miről lesz szó a tárgyalásokon, majd újra belevetjük magunkat a munkába. Megbeszélésre be, megbeszélésről ki és így tovább. Egészen este hatig, amikor is fáradtan roskadunk egy-egy székbe Taeyong irodájában.
- Ez egy hosszú nap volt – jegyzem meg, mire Tae csak beleegyezően hümmög egyet.
- És még nem is beszéltünk arról mi volt Johnny-nál – motyogja fáradtan.
- Igaz is, teljesen kiment a fejemből.
- Akkor mi lenne, ha holnap reggelig jegelnénk a témát és elmennénk inkább vacsorázni? – veti fel az ötletet.
- Remekül hangzik!
- Akkor menjünk is! – áll fel Tae én pedig követem a példáját, de éppen csak kilépünk az irodából egy nem várt és részemről nem is kívánt vendéggel találjuk magunkat szemben.
- Ez meg mit keres itt?!

Taeyong pov.:

      Épp csak kiléptünk az irodámból szemben találtuk magunk apámmal, aki látszólag nem nagyon örült a Taeillel való viszont találkozásnak. De ahogy érzem a mellettem álló is így volt vele. Keze, ami eddig az enyémet fogta kicsúszott a markomból és a fiú egész testében remegni kezdett. Tekintetét a padlóra szegezve állt, halkan, de kapkodva véve a levegőt.
- Ez meg mit keres itt?! – csendül fel apám gúnyos, rideg hangja.
- Van neki neve is – mondom újra a kezembe véve a mellettem lévő remegő jobbját. – Taeil itt dolgozik, ő a segítség, akit Johnny küldött.
- Szóval miatta törted össze annak a szegény lánynak a szívét?
- Lara nem szeretett soha, csak a bankszámlám érdekelte és jó lenne, ha ezt végre te is észrevennéd. Az, hogy Taeil itt van nem befolyásolta a döntésemet.
- Ezt nehezen hiszem el – morogja. – Mindegy is, most nem nyitok erről vitát.
- És a későbbekben sem lesz szükséges. Meghoztam a döntésem és ha nem tetszik, akkor sem tudsz változtatni rajta! – mondtam végre a sarkamra állva.
- Azt majd még meglátjuk – mondta, de tekintetét Taeilre szegezte, aki abban a pillanatban, hogy apám felé fordult újra a padló felé fordította a pillantását és remegő hangon rebegett el egy bocsánatkérést. Mire újra az idősebb férfi felé fordítottam a tekintetem ő már távozott köreinkből.
- T-tae-yong – motyogta Ilie mire újra rá kaptam a tekintetem és még az utolsó pillanatban elkaptam, mielőtt a lábai végleg felmondják a szolgálatot. Óvatosan térdeltem le vele a padlóra, míg ő rettegéssel a hangjában sírt fel.
-É-én annyira sa-sajnálom, de kérlek. kö-könyörgöm, ne-ne legy-él olyan, mint én... – dadogta egyre közelebb bújva hozzám. – Ne ha-hagyj egyedül, mert né-lküled nem tu-dom újra végig csi-csinálni ezt – zokogta és a szívem majd megszakadt, hogy így kell látom őt. Nem értettem mi rémítette meg ennyire, apám miért viselkedett vele ilyen ridegen, hogy a szakításunknak mi köze van mind ehhez, de azt tudom, hogy történt valami akkoriban, amiről Taeil nem beszél, valami, ami elüldözte tőlem. Valami, ami soha többé nem fordulhat elő.
- Sshh, nem lesz semmi baj, itt vagyok és nem is megyek sehova – suttogtam szorosan magamhoz ölelve sírástól rázkódó testét.

Tudom-tudom, gonosz volt tőlem egy ilyen fejezetet hozni ennyi szünet után, de ígérem jóvá teszem!

9. Fejezet

Sziasztok, így ezer év kihagyás után hoztam egy frissítést, hátha van, aki még olvassa ezt a kis történetet.

Jó olvasást!

~Jinie~

Taeyong pov.:

„Mindenkinek vannak korlátjai, amik csak arra várnak, hogy ledöntsék őket. A tieidet én fogom!”

        A kijelentésem után azt vártam volna, hogy Taeil csapot-papot itt hagyva rohanjon ki az irodából. Nem csak onnan, de az életemből is, de nem ez történt. Eleinte csak csendben ült, meg sem mozdult, majd pár pillanattal később megrázkódott a válla és halk szipogás hangja ütötte meg a fülem. Sír. Miattam. Nem tudva mit tegyek eltávolodom tőle, de amint meglátom könnyáztatta arcát elveszítem az uralmat az érzelmeim és a testem felett és elé térdelve vonom egy szoros ölelésbe. De ahelyett, hogy megnyugtatnám csak még jobban sírni kezd és már épp eltávolodnék tőle, mikor karjait lassan a nyakam köré fonva bújik hozzám.
- T-taeyong én any-annyira sajnálom – motyogva egyre jobban zokogva. – Én nem akartam ezt tenni veled, velünk én… Sajnálom.
- Shh, nincs mit sajnálnod, ne sírj kérlek – suttogom arcomat hajába temetve, de alig egy pillanat múlva eltol magától.
- Te ezt nem érted – mondja halkan -, én, megígértem magamnak, hogy távol maradok tőled, de úgy tűnik a sorsnak más tervei vannak és most, talán miattam, de szakítottál a bar…
- Ne – vágok közbe -, az, ami köztem és Lara között történt, már régóta esedékes volt. Hazudnék, ha azt mondanám a felbukkanásodnak nincs köze ehhez az egészhez, de soha, egy percig s gondold, hogy tönkre tettél valamit. Sem most, sem máskor – mondom mélyen a szemeibe pillantva. – Sosem szerettem őt és biztos lehetsz benne, hogy ő sem engem, maximum a bankszámlám. Csak apám miatt voltam vele, de… Elég volt. Nem apám döntései alapján szeretném élni az életem, sosem kellett volna.
- Taeyong…
- Olyan nagy baj, hogy szeretnék újra veled lenni, azzal az emberrel, akit szerettem, akit szeretek? – kérdezem végig simítva az arcán, hüvelykujjammal szárítva fel a könnyeit. – Mit mondasz? Van rá esély, hogy újra kezdjük? – pillantok szemeibe reménykedve. A szívem olyan hevesen ver, hogy félő kiszakad a mellkasomból. Kérlek Taeil, ha valaha is jelentettem neked valamit, mondj igent, adj nekünk még egy esélyt, kérlelem némán, pillantásomat el nem szakítva az övétől.
- Én… Én… - dadogja. – Ne-nem tudom, nem lehet – mondja lehajtva a fejét. – Nem, mert…
- Engem nem érdekel mit mondanak mások – szakítom félbe. – Csak az, hogy te – hangsúlyozom ki – szeretnéd-e – mondom, majd az álla alá nyúlva emelem fel a fejét és látom a szemében a vívódást, de a reményt is. Azt a reményt, amit én is érzek, azt, ami válasz a kérdésemre, de az ő szájából szeretném hallani.
- Én – vesz mély levegőt – szeretném – mondja végül egy halvány mosoly kíséretében. Mérhetetlen megkönnyebbülés és öröm tölt el válasza hallatán és tudom, hogy nem lesz könnyű. Hogy küzdenünk kell egymásért, de amíg Taeil mellettem lehet és boldoggá tehetem minden lépés, minden nehéz döntés, álmatlan éjszaka és könnycsepp meg fogja érni. Minden, hogy újra vele lehessek, minden, hogy újra úgy mosolyogjon rám, ahogy akkor régen tette. Immár életünk végéig.
- Kezdjük újra – mondja végül kicsit határozottabb hangon, majd kicsit eltávolodva tőlem mosolyog rám. – Taeyong, örülök, hogy újra láthatlak!
- Az enyém az öröm Taeil – felelem kuncogva, majd kezeim közé véve az övéit pillantok újra a szemeibe. – Mi lenne, ha megünnepelnénk ezt az örömteli találkozást, mondjuk egy vacsorával? Ma este?
- Remekül hangzik – szélesedik ki a mosolya, majd az órájára pillant. – De ahhoz, hogy szabad legyen az estém, most vissza kell mennem dolgozni, nem hinném, hogy a főnököm értékeli, ha a semmire kapom a fizetésem – nevet fel, ami engem is mosolyra késztet.
- Ezt elhiszem, ugyan akkor afelől sincs kétségem, hogy a társaságodat is élvezi – kacsintok rá, mire elpirulva hajtja le fejét. – Édes – kuncogom, mire csak még jobban elvörösödik.
- Én, nekem tényleg vissza kéne mennem – kezd el fészkelődni a székben, mire bólintva állok fel előle.
- Rendben – mondom még mindig egy széles mosollyal az ajkaimon. Amint eltávolodom tőle felpattan a székből é egy szempillantás alatt az ajtó előtt terem, de még mielőtt kilépne felém fordítja a tekintetét.
- Taeyong?
- Igen?
- Haladhatnánk lassan? – kérdi bizonytalanul, mire széles mosolyom megértővé szelídül.
- Amit csak szeretnél – bólintok rá, mire megjelenik az ajkain egy hálás mosoly, majd egy szó nélkül tér vissza a munkájához, amit nekem sem ártana megtennem. Sóhajtva fordulok, az asztalom felé, de jelenleg a rajta tornyosuló papírmunka sem tudja tönkre tenni a kedvem.
         Végül annyira elmerülök a munkában, hogy észre sem veszem az idő múlását, egész addig elmerülve a kimutatások, beszámolók és aláírandó javaslatok világában, míg az ajtóm zárjának halk kattanása vissza nem ránt a valóságba.
- Taeyong? – csendül fel Taeil hangja, mire felé kapom a pillantásom. – Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak nem reagáltál a kopogásomra.
- Nem zavartál meg – felelem felállva a székemből, kicsit megnyújtva fáradt tagjaimat. – Mennyi az idő?
- Nyolc múlt pár perccel és gondoltam, esetleg… - motyogja.
- Ez egy remek időpont egy kellemes vacsorához? – Segítem ki, mire enyhén piroskás arccal bólint. – Ebben egyet értünk – vigyorgok rá. – Menj fogd a dolgaid, míg én elrendezem ezt a káoszt – intek az asztalom felé. – A lift előtt találkozunk – teszem még hozzá.
- Rendben – mondja és hallva az örömöt a hangjában ellágyul a szívem. Istenem, hogy hiányzott ez.
Gyorsan elrendezve a dolgaimat kapom fel a cuccaimat és mire a lift elé érek Taeil már ott vár. Amint elé érek megjelenik az ajkain egy halvány, de boldog mosoly, amit viszonzok.
- Mehetünk? – kérdem megnyomva a lift hívő gombját, mire csak egy bólintást kapok válaszul és egy kiszélesedő mosolyt. Kellemes csendben tesszük meg az utat az autómig, majd beszállva indulunk útnak a kellemes tavaszi éjszakában. A kellemes szótlanságot végül Taeil töri meg, amint kikanyarodunk egy forgalmas főútra.
- Hova megyünk?
- Majd meglátod – felelem egy pillanatra felé fordulva. – Ne aggódj, tetszeni fog – mondom újra az útra szegezve a pillantásom.
- Ha te mondod – motyogja, majd pillantását a mellettünk elsuhanó tájra szegezi. Újra csend telepedik közénk, de cseppet sem kínos, vagy feszült. A némaságot csak a város zajai és Taeil felgyorsuló lélegzete töri meg, ahogy lassan rájön hova is vezet az ismerős útvonal.
- Tae, ez… - suttogja tekintetét a kis étteremre szegezve, amint leparkolunk előtte.
- Igen – mosolyodom el aranyos meglepettségén, majd kipattanva a kocsiból kerülöm meg azt és nyitom ki az ajtót.
- De hát… - pilant rám még mindig összezavarodottan.
- Mi lehetne jobb helyszín egy első randira, mint az első, első randink helyszíne? – mosolygok rá, mire ő viszonozza a gesztusom.
- Akkor mire várunk  még? – kérdi megragadva a kezem, elindulva a bejárat felé. – Lassan úgy is éhen halok – kuncog fel, én pedig csatlakozom hozzá.
Belépve megrohannak a kellemes emlékek, de úgy tűnik nem csak engem, de Taeilt is. Egyenesen ahhoz az asztalhoz vezet, ahol anno is ültünk, ugyan azt az ételt rendelve, ugyan olyan piros pozsgás arccal pillant fel-fel rám, ahogy kellemes hangulatú beszélgetés folyik köztünk. Jóllehet a téma más és néha nem is olyan örömteli, de ennek ellenére mind kettőnk ajkain szelíd mosoly játszik. Még akkor is, mikor alig két órával később elhagyjuk a kis éttermet. Még akkor is, mikor útnak indulunk Taeil lakása felé.
-Elköltöztél – jegyzem meg, amint megállunk a ház előtt, mire egy pillanatra elszomorodik, talán rémület is csillan a szemeiben, amit nem tudok hova tenni, de a következő másodpercben már újra mosolyog.
- Igen, öhm, így alakult – mosolyog rám, de nem örömében, sokkal inkább, mintha meg akarna róla győzni, hogy minden rendben van, de mielőtt még rákérdezhetnék a dologra témát vált. – Köszönöm a ma estét – mosolyog rám. – Nagyon jól esett, különösen, hogy emlékeztél az első randink helyszínére.
- Nincs mit megköszöni – felelem viszonozva mosolyát. – Nincs olyan dolog – hajolok hozzá közelebb -, amire ne emlékeznék veled kapcsolatban – suttogom el a végét. Olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy a bőrömön érzem elakadó lélegzetét. Pár pillanatig várok, de mikor Taeil nem húzódik el, feladom a küzdelmet, majd ajkaimat övéihez érintem. Egy szívdobbanásnyi ideig egyikünk sem tesz semmit, majd mintha összebeszéltünk volna egyszerre mozdítjuk meg ajkainkat. A csók ugyan lassú és sokkal inkább nevezhető apró puszik sokaságának a másik ajkain, mégis érzelmes. Érzem, ahogy a szívem heves iramban dübörög a mellkasomban és szinte hallom, hogy Taeil-é is egy tesz, együtemben dobogva az enyémmel. Pillanatokkal később elválva egymástól pillantunk egymás szemeibe, most tekintetünket kapcsolva össze, mígnem Taeil pirulva le nem süti a pillantását.
- Taeyong, én… - kezdi, de elhallgat.
- Tudom, hogy megígértem, hogy lassan haladunk, majd, de nem tudtam ellenállni – kezdek szabadkozni, félve, hogy esetleg mindent elrontottam.
- Semmi baj – mosolyog rám, majd hírtelen hajolva hozzám nyom egy gyors puszit az ajkaimra. Egy pillanatig döbbenten pislogok rá, majd az én ajkaim is mosolyra görbülnek. – Khm, ideje lenne bemennem – köszörüli meg a torkát. – Tudod, holnap munka van és ahogy hallottam a főnök elég szigorú, ha a jó minőségű munkavégzésről van szó – kacsint rám, mire kiszakad belőlem a nevetés.
- Akkor lehet, jobb, ha pihensz egy kicsit – felelem még mindig nevetve, mire ő is csatlakozik hozzám.
- Lehet – kuncogja, majd kikötve az övét nyitja ki a kocsi ajtaját – Jó éjt Taeyong – fordul még felém.
- Jó éjt Tae – felelem, várva, hogy kiszálljon, de alig egy pillanattal később újabb csókban találom magam. Meglepettségemet hamar felváltja egy vigyor, ahogy viszonzom a kissé bátortalan csókot, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar is ér véget és Ilie a következő pillanatban már az ajtaja előtt integet, mielőtt eltűnne a falap mögött. Kuncogva ingatom meg a fejem, majd beindítva a motort vezetek haza.

8. Fejezet

Sziasztok!

Mit tehet az ember, ha hírtelen a nyakába szakad pár órányi szabadidő? Hát meglepi az olvasóit egy friss, ropogós fejezettel, ami szinte még ki sem hűlt! Szóval én is így tettem!
Jó olvasást!
~Jinie~

Taeil pov.:

A meglepő jelenet után mélyen a gondolataimba merülve sétáltam el a liftig, majd a kis szerkezetbe lépve végig azon agyaltam, vajon Tae miért van együtt ezzel a lánnyal, ha látszólag ennyire nem szereti. És vajon mi lehet az oka, hogy nem engedi, hogy Yongie-nak nevezze, én is mindig így hívtam. Aish, remélem Eunji tud valamit.
- Épp időben! – köszönt a lány, amint a recepcióhoz lépek. – Mehetünk? – kérdi felkapva a táskáját.
- Mutasd az utat! – mosolygom rá. Ő viszonozva a gesztusom lép ki a pult mögül, majd jobbomba karolva kezd el a kijárat felé vezetni.
- Meglásd, imádni fogod a helyet! – mondja, majd alig öt perc séta után meg is érkezünk a kis étkezdébe. Eunjinek igaza van, amint belépünk magával ragad a kis hely barátságos légköre. A falak megnyugtató színét a – gyanítom – vendégekről és a város látványosságairól készült fotók rendezett kaotikussága töri meg. Az utcafront felőli hatalmas ablakok előtt bőrfoteles boxok sorakoznak, míg beljebb kis asztalok és ugyancsak bőr bevonatú székek kaptak helyet. Az egész berendezés arra a kis Chicago-i büfére emlékeztetnek, amit Johnny-ékkal látogattunk meg az egyik üzleti utunk alkalmával.
         Éppen csak helyet foglaltunk az egyik boxban máris megjelent mellettünk egy fiatal pincér, fülig érő mosollyal.
- Szia Eunji – köszöntötte a lányt, majd felém fordult. – Jó napot uram!
- Egy „szia Taeil” bőven megteszi – mosolyogtam a fiúra, aki csak bólintott, majd elénk helyezett egy-egy étlapot.
- Én Jeno vagyok, ha készek vagytok rendelni vagy valami egyéb kérésetek lenne, szóljatok nyugodtan – mondta, majd kuncogva hozzá tette, nem is tudja miért mondta el ezt, hiszen Eunji ismeri a rendet.
Két perc elteltével leadtuk a rendelésünk és amint Jeno szalutálva elindult, hogy megszerezze az ebédünket a lány felém fordult.
- Gondolom szeretnél tudni ezt-azt – jelentette ki a szemöldökét vonogatva, mire kicsit zavarba jöttem, de bólintottam.
- A lényeg röviden. Lara valami amerikai üzletember sokadik lánya és esküdni mernék rá, hogy csak a befolyás és a pénz miatt van a főnökkel. Hallottam pletykákat miszerint az apja ki akarja tagadni a vállalatának a részesedéséből, és tudom, hogy az ilyen kétes híreknek nem igen szabad hinni, de ismerve lányt és a „képességeit” – formál idézőjeleket a kezei segítségével -, nem lepődnék meg, ha igaz lenne. Fogalmam sincs Taeyong mit lát benne, de biztos jóval kevesebbet, mint az apja. -Folytatja a lány, mondandóját csak annyi időre szakítva meg, míg megköszönjük az idő közben megérkezett ebédünket.
- Meg sem lepődöm, hogy az apja keze van benne – morgom halkan, de Eunji így is meghallja. – Mármint, az ilyen körökben mindig így van – vágom ki magam, mire a lány csak elfintorodik, de úgy látszik hisz nekem. – Folytasd kérlek.
- Tudod, én nem régóta dolgozom a cégnél, nincs egy éve, de azért lehet hallani ezt-azt.
- Ezt-azt?
- Igen. A Lara előtti időkről – mondja közelebb hajolva. – Tekintve, hogy a vállalatnál senki sem kedveli a lányt, jó Elisa igen, de az a szobanövény a barátnője vagy mi – forgatja meg a szemeit. – De nem is ez a lényeg.
- Hanem?
- Az emberek beszélnek – dől újra hátra. – Egy szerelemről. Nem amolyan érdek kapcsolatról, hanem igazi szerelemről.
-Szerelemről? – suttogom halkan. Talán rólam? Rólunk?
- Arról. Egy kapcsolatról, ami hírtelen és érthetetlen módon ért véget. Egy kedves szeretőről, aki nem a hírnév, befolyás vagy a pénz miatt volt a főnökkel, hanem mert szerette. És higgy nekem Taeyong is szerette ezt a személyt. Vagyis nem.
- Nem? – lepődök meg és törik is össze egy kicsit a szívem.
- Nem – ingatja a fejét a lány. – A főnök még mindig szereti azt a személyt, ebben biztos vagyok!
- Mi tesz olyan biztossá a dolgodban? – kérdezek vissza, nem merve remélni sem, hogy igaz lehet, amit mond.
- Tudom, hogy ez csak folyósói pletyka, de az egyik alkalmazott mesélte, hogy Taeyong annak idején sokat vitázott az apjával, amiért nem akarta elengedni ezt a szerelmet. Azt is mesélték, hogy megesküdött, hogy kideríti miért ment el az illető és ha lehet visszaszerzi… Csak aztán…
- Jött Lara – fejezem be, mire a lány csak bólint. Miért szomorít el ennyire, hogy Taeyong boldog szeretne lenni nélkülem? Hiszen ezt akartam, nem?
- De nem boldog – mondja a lány, mintha csak a fejembe látna. – Nem szereti azt a piócát, ha szeretné akkor… - hallgat el hírtelen.
- Akkor?
- Jó, elmondom, de esküdj meg, hogy nem adod tovább!
- Rajtad és a főnökön kívül senkit nem ismerek a cégnél, kinek adnám tovább?
- Jogos, de… - sóhajt fel.
- Oké, ígérem!
- Szóval – kezdi újra közel hajolva. – Egyik este, nemsokkal műszak vége előtt felmentem a főnökhöz, hogy szóljak, a várt futár aznap már nem érkezik meg. De mielőtt beléphettem volna az irodába veszekedés hangjai ütötték meg a füleimet. Lara panaszkodott arról, hogy Taeyong hozzá sem ér. Lassan egy éve együtt vannak, de még csak nem is aludtak együtt, nemhogy több legyen köztük. Mi több, lassacskán már megcsókolni se akarja a lányt. És tudod mi az egészben a legmeglepőbb? – Kérdi, mire megrázom a fejem. – A főnök annyit sem mondott, hogy sajnálom. Valami olyasmit válaszolt, hogy „azt hittem ezt már megbeszéltük” erre a lány a fejéhez vágta, hogy bezzeg a volt kis szeretője esetében nem csinálna ilyet, mire a főnök szó szerint kidobta a lányt az irodából.
- Ez mikor volt?
- Úgy másfél-két hónapja. Azóta, ha Lara bejön mindig figyelmeztetnem kell a főnököt és az esetek többségében letagadtatja magát, nehogy beszélnie kelljen azzal a kis… vele. – Fejezi be végül a mesélést és szenteli minden figyelmét az ebédje maradékának. Én csak a gondolataimba mélyedve meredek magam elé a hallottakon rágódva. Nem lep meg, hogy Tae nem szereti azt a nőt és az sem, hogy csak az apja miatt van vele. Taeyong szereti és tiszteli az apját, ezért sem beszéltem vele, mielőtt elmentem. Pedig kellett volna. Nagyon is kellett volna…
- Tudod, igazad lehet – szólalok meg végül a lányra pillantva. – Mielőtt eljöttem volna, bementem szólni a főnöknek, hogy kijövünk és épp Laraval vitatkozott. És hidd el, ha azt mondom nem éppen tűnt boldognak, közel sem vagyunk ahhoz az érzéshez, ami az arcára volt írva.
- Nem tudom ki az a volt szerető, de remélem hamar megtalálja a főnök. Megérdemelné. Mindketten megérdemelnék a boldogságot – mondja a lány és érzem, ez kellett. Mindösszesen csak ennyi, hogy a remény kis szikrája futótűzként lobbanva vegye át a hatalmat a szívem felett. De vajon engedhetek neki? Engedhetem, hogy átlépjen a szívemet körülvevő korlátokon? Vajon tényleg megérdemeljük a boldogot? Együtt?
- Vissza kéne mennünk – sóhajtok fel végül Eunji pedig bólintva egyezik bele. Az irodába visszafelé vezető utat csendben tettük meg, egész addig nem szólva egymáshoz, míg a recepciónál el nem köszöntünk egymástól és én tovább nem folytattam az utam a lift felé. Remegő kézzel nyomtam meg a megfelelő emelet gombját valahogy nem érezve elég bátorságot magamban, hogy most Taeyong szeme elé kerüljek. De nincs mit tennem, veszek végül egy mély levegőt, majd kilépve a liftből sétálok az irodája elé. Vetek egy pillantást az ajtó előtt üldögélő lányra, aki még mindig körmöt reszelt, majd megingatva a fejemet kopogtam be az irodába.
- Szabad!
- Szia – köszönök belépve – kérted, hogy jöjjek be, ha visszaértem.
- Igen-igen – mosolygott rám az asztal mögött ülő. – Ülj le – intett az egyik szék felé, én pedig helyet foglaltam. – Igazából csak látni szerettelek volna – mosolyog rám, amint leülök, én pedig ledermedek. Enyhén elnyílt ajkakkal, meglepetten pislogok rá.
- T-Taeyong, ez… én… a barátnőd… - dadogom, mire eltűnik az ajkairól a mosoly.
- Nincs barátnőm – mondja érzelemmentes hangon, de valahogy mégis hiszek neki. A szívem hinni akar neki, még akkor is, ha az eszem máshogy gondolja.
- Én, khm. Sajnálom, hogy… - kezdem, de félbe szakít.
- Nem, ne sajnáld – áll fel, majd az asztalt megkerülve lép elém. – Én sem teszem – folytatja így rá emelem a pillantásom, de mielőtt bármit mondhatnék belém folytja a szót. Hírtelen hajol le hozzám, majd ajkait a fülemhez érintve kezd el suttogni. - Mindenkinek vannak korlátjai, amik csak arra várnak, hogy ledöntsék őket. A tieidet én fogom!

7. Fejezet

Sziasztok! Hát elérkezett ez a pillanat is! Meghoztam a Borders új részé.
Jó olvasást!
~Jinie~

Taeyong pov.:

         Halk kopogás zaja szakít ki a gondolataim közül, mire felsóhajtok, de fel sem pillantva a munkámból adtok engedélyt a belépésre és csak akkor kapom az ajtó felé a tekintetem, amikor meghallom Taeil kellemes hangját.
- Jó reggelt – mondja halkan, tétován álldogálva az ajtóban.
- Jó reggelt – mosolygok rá, majd intek az egyik szék felé – ülj le – kérem, s bár hezitál egy pillanatig végül bólintva indul el felém és foglal helyet velem szemben.
- A recepción mondák, hogy látni akar – mondja halkan, tekintetét az asztal szélére szegezve.
- Akar? – vonom fel a szemöldököm. – Azt hittem ezen a fázison már túl vagyunk – vigyorodok el, de mikor nem reagál csak sóhajtva dőlök hátra a székemben. – Nézd, tudom, hogy semmi sem olyan, mint volt és azt is sejtem, hogy nem sok kedved van itt lenni…
- Nem erről van szó – szakít félbe, végre rám emelve tekintetét -, én… én csak – kezd el dadogni, de ahogy ráeszmél, hogy tulajdonképpen beismerte, nem zavarja, hogy velem kell lennie elhallgat.
- Ezt örömmel hallom – tér vissza a mosoly az arcomra. – Remélem ez azt jelenti, hogy ezentúl tegezhetjük egymást – folytatom, mire bólint. – Remek. Akkor mi lenne, ha előről kezdenénk ezt a beszélgetést? – kérdem, mire az ő ajkain is megjelenik egy halvány mosoly.
- A recepción azt mondták látni szeretnél, mielőtt elkezdek dolgozni – kezdi előről, most már sokkal határozottabb hangon.
-Ez így van, szeretnék megbeszélni pár apróságot veled – dőlök előre a székben. – Példának okáért az iroda szabályzatát. Nincs sok elvárásom, de szeretem, ha azokat betartják.
- Ez érthető – bólint és bár a mosoly még mindig ott pihen az ajkain, tudom, hogy komolyan veszi a szavaimat.
- Gondolom az alapszabályok nem sokban térhetnek el attól, amit Johnny mellett már megszokhattál, olyanok mint, ittas állapotban nem jössz dolgozni, a megjelenésed megfelel a munkahelyi szabályzatnak és a többi. Az egyetlen dolog, amit kiemelnék, az az ebédszünet. Minden nap negyven perced van, amit dél és kettő között vehetsz ki, ezt töltheted a kantinban és az épületen kívül is, a lényeg az, hogy tudjak róla, hogy hova és mikor mész, illetve arról is, ha valami oknál fogva nem érsz vissza időben – magyarázom, ő pedig bólint. – Kivéve, ha velem ebédelsz, arról nyilván tudni fogok – kacsintok rá s a várt hatás nem marad el. Most is, akárcsak annyi évvel ezelőtt, pirulva süti le a pillantását és az, hogy nincs semmilyen megjegyzése vagy kifogása a viselkedésemmel kapcsolatban, megmagyarázhatatlan nyugalommal és elégedettséggel tölt el. Talán még nincs minden veszve.
         A továbbiakban még megbeszéljük, az itteni munkáját és az ittléte konkrét okát.
- Nem lep meg, hogy nem mered rá bízni a feladatot – int a kezével az ajtó felé, - az a nő azt se vette észre, hogy besétáltam mellette – kuncog. Édes Istenem, mennyire hiányzott ez a hang.
- Ne is említsd, ha rajta múlna, hogy időben oda érjek a megbeszéléseimre, mindig elkésnék – mondom a fejemet csóválva.
- Miért nem keresel valaki mást?
- Még nem találtam meg a tökéletes jelöltet, de lehet ez nemsokára megváltozik – kacsintok rá, mire ugyan egy pillanatra lefagy, de hamar visszatér az ajkaira a mosoly. Az a mosoly, amely akkor régen a rabjává tett, az a mosoly, ami a mainapig képes kizökkenteni a szívem a megszokott ritmusából. – Remélem jól fog menni a közös munka – mosolyodom el én is.
- Én is – suttogja, tekintetét az enyémbe fúrva. Elveszve barna szemei szépségében dőlök még közelebb hozzá, mire megrebbennek a pillái, de nem fordítja el a pillantását. Hosszú pillanatokig tartjuk fogva egymás tekintetét és végül Taeil az, aki megtöri a pillanatot. – Khm, lehet nem ártana neki is kezdeni – motyogja zavartan, mindenhova nézve, csak rám nem.
- Igen, lehet – dőlök hátra, majd mély levegőt véve térek vissza a valóságba, akármilyen rideg is jelenleg. Összeszedve a gondolataimat adom ki az elő utasításokat, majd átnyújtva egy-két dossziét indítom útjára, de még mielőtt kiléphetne az ajtón utána szólok.
- Taeil – kezdem, mire visszafordul. – Jó munkát.
- Neked is – mosolyog rám, majd intve egyet sétál ki az irodámból.
Hosszú másodpercekig bámulom a csukott ajtót, újra elhatározva magamban, most másképp kell lennie. Most minden másképp lesz!

Taeil pov.:

         Mély sóhajt hallatva dobom le az asztalra a Taeyong által kezembe adott mappákat, majd leroskadva a székre temetem az kezeimbe az arcomat. Miért kell ilyennek lennie? Miért nem utál? Miért nem haragszik legalább egy kicsit rám? Ha csak negyed annyira is, mint amennyire én magamra… Annyival megkönnyítené a dolgom, ha nem mosolyogna rám, ha nem lenne olyan kedves, szinte megértő… Ha nem éreztetné azt velem, hogy mindent elmondhatok neki… Ha nem éreztetné azt velem, hogy most lehet másképp…
- Nem ment jól az első találkozó? – hallom meg magam mellől Eunji hangját, mire felé kapom a pillantásom.
- Nem, vagyis de, csak… Nehezebb lesz ez az egész, mint gondoltam – mondom. Technikailag ez nem egy hazugság.
- Ugyan, hallottam rólad ezt-azt, nyugi, csak jót – vigyorodik el -, menni fog ez. Különben is, ha John Seo-nak dolgozol, akkor csak jól csinálhatod – bíztat.
- Köszi, erre most szükségem volt – mosolyodom el.
- Erre pedig az itt töltött idő alatt lesz szükséged – tol elém, egy fehér belépő kártyát, amin a nevem és a beosztásom szerepel, egy engem ábrázoló fotóval együtt, amiről fogalmam sincs honnan szerezték, pláne, hogy egy régebbi képről van szó. Talán Taeyong tartotta meg?
- Ezt is köszönöm!
- Ez a dolgom – feleli a lány, játékosan meghajolva. – Jut eszembe, gondolom, hallottad, hogy zajlik az ebédszünet – kezdi, mire bólintok. – Remek, akkor mit szólnál hozzá, ha fél egykor találkoznánk a recepciónál és együtt mennénk ki?
- Remekül hangzik!
- Akkor ezt megbesz… - kezdi, de egy visító hang félbe szakítja.
- Hé, recepciós lány – lép mellénk egy túl sminkelt és alul öltözött nő. – Neked nem a pult mögött lenne a helyed? – kérdezi mogorván, mire Eunji csak bólint egyet. – Nem azért kapod a fizetésed, hogy itt beszélgess – adja elő nagy drámaian, majd sarkon fordul. – Szerencséd, hogy megtudtam mástól, hogy Taeyong idebent van és nem feleslegesen jöttem el idáig – veti még oda a válla felett, majd a még mindig körmével elfoglalt titkárnőhöz lép.
- Ez meg ki?
- Miss Lara Enyém-az-egész-világ-mert-a-papámnak-van-pénze kisasszony – forgatja meg a szemeit. – Ha őt kérdezed a főnök barátnője, ha Taeyong-shiit, akkor egy idegesítő pióca, ha engem… Nos, jobb, ha azt nem mondom ki hangosan – kuncog fel. – De abban igaza van, hogy vissza kéne mennem a pultba – sóhajt fel. – Ha bármi kérdésed van ezzel kapcsolatba az ebédnél szívesen válaszolok az ebéd alatt – mondja, majd mikor bólintok elköszönve távozik.
- Hát Taeil, ide neki állnod annak, ami miatt itt vagy – motyogom, majd bekapcsolva a gépet húzom magam elé az első mappát és neki is esek a munkának.
         Olyannyira belemerülök a feladatomba, hogy már csak 12:20-kor pillantok az órára.
- Az ebéd! – szisszenek fel, majd gyorsan elmentve az eddigi munkám pakolok össze és felkapva a cuccaimat indulok el Taeyong irodája felé, hogy szóljak neki a távozásomról. Az ajtóban ülő lány megint nem tulajdonít sok figyelmet nekem, így csak bekopogok az ajtón, de nem kapok választ, így halkan lenyomva a kilincset lépek be az irodába.
- Taeyong, csak szólni akartam… - kezdem, de azonnal elhalkul a hangom, mikor a tekintetem a bentiekre emelem. – Elnézést, nem szerettem volna megzavarni semmit – motyogom és már csuknám is be az ajtót.
- Nem tetted – hallom meg Tae hangját, így felé pillantok, de az ő tekintete még mindig az előtte álló nőre van szegezve. Szinte kiráz a hideg attól a rideg és dühös tekintettel, amivel méregeti Larat.
- De igen! – toppant a lábával durcásan a nő. – Yongie, miért kell ilyennek lenned?
- Már megmondtam, hogy ne nevezz így – feleli hidegen a férfi. – Mint ahogy azt is, hogy elegem van ebből a viselkedésből – morogja, majd nem törődve tovább a nővel fordul felém. – Mit szerettél volna mondani? – kérdezi meleg hangon, meglágyult tekintettel.
- Ohm, én, csak… Khm, csak szólni szerettem volna, hogy Eunji-vel az épületen kívül töltjük az ebédszünetet.
- Rendben – bólint mosolyogva. – Ha visszaértél, kérlek majd gyere be hozzám – teszi még hozzá, mire én csak bólintok, majd elköszönve hagyom el az irodát.
Azt hiszem lesz mit megbeszélnem a recepciós lánnyal…