6. Fejezt

Long time no see~
Hali, tudom, már ezer éve, hogy frisítettem... Just, my life... DE!
Most tt vagyok, mégha csak egy rövid résszel is!
*Ajánlott dal: Always coming back*

~Jinie~

Taeyong pov.:

         A kelleténél talán izgatottabban lépke be reggel a hatalmas épületbe mely helyet ad az általam vezetett vállalat székhelyének. Mindig is büszke voltam arra, amit a családom nehéz munkával elért a hosszú évek alatt, így nem is csoda, hogy minden nap elszántsággal és ötletekkel telve léptem be az irodámba, de ma nem csak ez varázsolt mosolyt az ajkaimra. Ma végre újra láthatom őt és ezúttal nem hagyom, hogy kicsússzon a karjaim közül!
- Jó reggelt Mr. Lee – köszön rám a recepciós. – Nemrég érkezett meg az édesapja, mert váltana önnel pár szót – tájékoztat, habár tudja jól, hogy ez nem az ő dolga lenne, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy a „titkárnőm” milyen.
- Jó reggelt neked is Eunji, köszönöm a tájékoztatást – viszonzom mosolyát, majd a lift felé veszem az irányt és előkapva a telefonom írok egy gyors üzenetet Johnny-nak, hogy megkérdezzem, hogy haladnak az átküldeni kívánt anyagokkal. Mire kilépek a liftből elteszem a telefonom, majd mély levegőt véve indulok meg az irodám felé.
- Jó reggelt! – köszönök belépve az ajtón, meg sem lepődve azon, hogy apám a székemben ül. A megszokás hatalma, mi?
- Reggelt, ha nem bánod kiszolgáltam magam – emeli meg a kávéscsészéjét az asztal mögött ülő. – Megkértem a titkárnődet, hogy hozzon egyet, de mintha nem egy nyelvet beszélnénk – fintorodik el -, nem is értem miért tartod.
- Tudod hogyan van ez, Lara barátnője, ha kirúgnám soha nem hallanám a végét – morogtam halkan. Sosem értettem apám miért kedvelte azt a lányt és lassan be kell látnom, hogy Doyoungnak igaza van… Csakis az apám miatt van még mellettem, de ha minden jól megy, már nem sokáig. Az asztal mögött ülő nem mond semmit a megjegyzésemre, csak érzéstelen arccal belekortyol a kávéjába. – Beszélni akartál velem – terelem a szót a lényegre.
- Igen, erről a fúziós dologgal Mr. Seo cégével – teszi le a csészéjét. – Értem én, hogy miért van erre szükség, de szeretném, ha minden rendben menne.
- És rendben is fog, John átküldte az egyik asszisztensét, hogy segítsen az előkészületekkel.
- Jó ötlet ez?
- Bízom Johnny-ban és azt is tudom, hogy akit küld kitűnő munkát fog végezni – felelem, majd elejtve egy-két információt zárom rövidre a beszélgetést, így miután megnyugtattam az öreget ő elégedetten mosolyogva távozik az irodából, így én végre foglalkozhatok a munkámmal és ami még fontosabb, felkészülhettem Taeil érkezésére, mind lelkileg, mind az anyagot illetően, amit John ebben a pillanatban küldött át.

Taeil pov.:

         Remegő lábbakkal és görcsbe rándult gyomorral indultam el az alig pár percre lévő buszmegállótól a hatalmas épület felé, amely az elkövetkező hetekben a munkahelyem lesz. Nem is annyira a feladatom – bár kétségkívül nagy a felelősség – sokkal inkább Taeyong közelsége aggasztott, vagyis inkább az, hogy fogalmam sincs róla, hogy most, hogy alig pár méter választ el majd minket egymástól képes leszek-e tartani magam az ígéretemhez.
Lassan a tenyerem is izzadni kezdett, ahogy a látóterembe került a hatalmas irodaház és ezen az sem segített, hogy amint átléptem a kapun elgördült mellettem az az autó, amit a legkevésbé sem szeretnék látni. Hangosan zihálva torpantamm meg, tekintetemet a járdára szegezve, ahogy megrohantak az emlékek. Erőnek erejével fojtottam vissza a könnyeim és ökölbe szorítottam remegő kezeimet, majd várva pár pillanatot néztem fel és megkönnyebbülve vettem tudomásom, hogy az autó elhajtott, így az utasa vagy nem látott, vagy nem ismert fel. Megrázva a fejemet sóhajtottam fel, majd véve pár mély lélegzetet szedtem össze magam és sétáltam be az épületbe.
- Jó reggelt – köszöntem a recepcióhoz lépve. – Moon Taeil vagyok és Mr. Lee-t keresem – mosolyogtam a pult mögött álló lányra. Pár éve még nem ő dolgozott itt, jegyeztem meg magamnak.
- Jó reggelt Mr. Moon, már vártuk az érkezését – mosolyog rám ő is, majd kilépve a pult mögül sétál mellém. – Mivel még nincs belépő kártyája felkísérem a megfelelő emeletre – mutat a lift felé, mire én bólintva indulok el, ő pedig követ. Belépve a fülkébe megnyomja a megfelelő emelet gombját. – A belépőkártyája még a mai nap folyamán meglesz és amint megérkezik fel is viszem majd önnek – tájékoztat.
- Köszönöm, öhm…?
- Oh, de udvariatlan vagyok! Eunji, Kim Eunji – nyújt kezet -, de tegezzen csak nyugodtan!
- Rendben Eunji, de akkor elvárom én is ugyan ezt tőled – fogadom el a felém nyújtott jobbot mosolyogva, mire a lány kuncogva ráz velem kezet és egyezik bele a feltételembe.
- Nos – folytatja, amint kilépünk a liftből -, itt fogsz dolgozni majd – mutat egy üres asztal felé, amin csak pár dosszié és egy laptop foglal helyet és tejüveggel van elválasztva az irodahelyiség többi részétől. – De előbb be kell menned a főnökhöz – mutat egy sötétített üvegfallal elzárt iroda felé. – Ne ijedj meg tőle, kicsit maximalista, de nem rossz ember – kuncog. Ha tudná mennyire igaza van.
- Igen, hallottam ezt-azt – jegyzem meg halkan.
- Nekem most vissza kell mennem, de ha bármi kérdésed van a 127-es melléken elérsz, hívj bármikor – mosolyog rám újra, majd intve indul vissza a lift felé.
Mély levegőt véve fordulok az iroda felé, majd összeszedve minden erőmet sétálok az ajtóhoz. Mielőtt még bekopognék vetek egy pillantást az iroda előtti asztalnál üldögélő titkárnőre, de az olyan mélyen el van merülve a körömreszelésben és a rágózásnak csúfolt kérődzésben, hogy szerintem a jelenlétemet sem vette észre. Megrántva a vállamat emelem fel a kezem, majd egy gyors sóhaj után bekopogok.
- Szabad – hallom meg bentről, így lenyomva a kilincset lépek be az irodába.
- Jó reggelt…

5. Fejezet

Sziasztok! Tudom, tegnapra ígértem, de az élet közbe szólt. Most viszont itt van az új rész, még ha rövidke is. Remélem tetszeni fog!

~Jinie~

*Ajánlott dal – In my blood*

Taeil pov.:

         Hangos zihálásom hangja töri meg a csendet, melynek zaja egyre erősödik az elítélő pillantások súlya alatt.
- Hát még mindig nem érted? Soha nem leszel elég neki – mondja újra gúnyos hangon, jót szórakozva a fájdalmamon. – Csak visszafogod őt, mindig is azt tetted – morogja, majd újra arcon csap, de a pofon ereje közel sem mérhető össze azzal a fájdalommal, ami a lelkemben lakozik. Tényleg ezt tenném? Hátráltatom őt?
- Nem veszed észre, hogy csak szánalomból volt veled? – érkezik az újabb szívet tépő kérdés, de még sem sírok. Ajkaimat összeszorítva, minden erőmet összeszedve tartom vissza a könnyeimet. Nem törhetek össze, még nem. Szemeimet lehunyva rázom meg a fejem, hogy elüldözzem a fejemben zakatoló gondolatokat, mire egy újabb pofon csattan az arcomon. – Soha többet ne próbáld meg elérni őt! Soha többet ne menj a közelébe, még csak ne is gondolj rá, megértetted? – kérdezi megragadva az állam, mire én még mindig lehunyt pillákkal bólintok, majd amint elenged erőtlenül ejtem le a fejem és várom, hogy újra elöntsön a mérhetetlen fájdalom. Hallom ahogy becsukódik az ajtó, ahogy felbőg az ismerős motor, majd ahogy elhal a hang. Egyedül maradtam. A nappalim közepén térdelve, némán rázkódó vállakkal könnyezve. És nincs mellettem az egyetlen személy, aki megnyugtathatna, az az ember, aki az ölelésébe vonva elűzhetné a rideg fájdalmat, az, akiért a szívem dobog. Az az férfi, aki nélkül az élet sem kell…

         Hevesen dobogó szívvel, izzadtan ülök fel az ágyban, azonnal körbe pillantva a sötét szobán. Mikor realizálom, hogy még mindig a saját lakásomban vagyok és senki sincs körülöttem a tenyereimbe temetem az arcom és csak ekkor veszem észre a könnyeim.
- Csak egy álom volt – suttogom. – Ugyan az a szörnyű rémálom. – Sóhajtva bújok ki a meleg paplan alól, majd vetek egy pillantást az órára, ami 4 óra 55-öt mutat. – Jobb, ha már nem alszom vissza – mondom magamnak, majd nehézkes léptekkel a fürdő felé indulok, hogy egy frissítő zuhannyal, hogy valamivel enyhítsem az alvás hiányt.
Hosszú ideig állok a meleg vízsugár alatt, amely lassan kimossa belőlem a stresszt és az aggodalmat. Mikor végre teljesen felébredek elzárom a csapot, majd magam köré tekerek egy törölközőt és míg egy másikkal a hajamat szárítom visszasétálok a szobámba, hogy felöltözhessek valami elegáns, de még is kényelmes munkaruhába. Öltözködés után a konyha felé veszem az irányt, hogy készítsek magamnak egy kávét és míg várom, hogy a gép elkészítse a fekete folyadékot a napfelkeltét figyelem. Mindig is megbabonázott, ahogy a Nap első sugarai megtörik az éjszakai ég sötétjét, hogy fénnyel és élettel töltsék meg a világot, ahogy az izzó korong egyre feljebb emelkedik. A gondolataimba mélyedve fejeztem be a kávé készítést és csak akkor eszméltem rá, hogy nem azt a fajtát csináltam, amit inni szoktam, mikor már az asztalnál ülve belekortyoltam a még mindig forró italba. Halványan elmosolyodva ráztam meg a fejem, sosem szerettem igazán az eszpresszót…ellenben vele.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy sosem hátráltattam őt… és nem is fogom.

Taeyong pov.:

         Boldog mosoly kúszik az ajkaimra, amint megpillantom a mellettem békésen szuszog fiút. Lassan vezetem végig a tekintetem az arca minden milliméterén, éles állvonalán, telt ajkain, szépen ívelt orrán, melyet oly édesen ráncol, ahogy a Nap sugarai cirógatni kezdik az arcát. Féltékennyé válva a Napra, hogy ő előbb érintheti puha bőrét, mint én, végül felemelve a kezem simítom ki a homlokába hullott tincseket az arcából, majd ujjaim hegyével simítok végig arcélén, egészen addig ismételve a mozdulatot még lassan fel nem kelt. A mosolyom azonnal kiszélesedett, ahogy rám emelte gyönyörű tekintetét, mire az ő ajkai is felfelé görbültek és már épp hajoltam volna hozzá egy csókért, mikor gyönyörűen csillogó szemei üressé váltak. Hangtalan könnyek csordultak le puha orcáin, telt ajkai remegni kezdtek. Lassan eltűnt a napsütés, a lágy tavaszi szellő viharos szélbe csapott át, s az eső egyre sűrűbben szakadva mosta el távolodó alakját, ahogy magamra hagyott és magával vitte a szívemet is…

Zaklatottan ültem fel az ágyamban, ökölbe szorítva remegő kezeimet, mély lélegzeteket véve, hogy megnyugodjak.
- Csak egy álom volt – temetem tenyereimbe az arcom, ahogy újra felsejlik előttem néhány álomkép. Olyan képek, amelyektől soha nem tudtam szabadulni s talán nem is akarok.
Sóhajtva rúgtam le magamról a takarót, majd az óra felé fordítottam a tekintetem, 4:55 azt hiszem már nem alszom vissza. Mély levegőt véve keltem ki az ágyból, hogy neki állhassak a reggeli rutinomnak, amit ma egy hosszúra nyúló meleg zuhannyal indítok, majd némi kávéval folytatok.
Sosem szerettem igazán tejjel inni a kávét, de voltak napok, mikor jólesett a lágyabb ízű ital… bár ő mindig is jobban szerette így a kávét, mint én. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is ekkora hatással van rám, mosolyodom el, majd felhajtva a maradék kávét lépe az ablakhoz, hogy az éppen felkelőben lévő napot nézhessem.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy soha nem fogom tudni elengedni őt.

4. Fejezet

Hey^^ Eltelt némi idő, így ideje egy újabb résznek! Remélem tetszeni fog!

Ha van kérdésetek tegyétek fel bátran, lehet még válaszolok is!:D 

~Jinie~

Taeil pov.:

         Kissé félve indulok el Johnny irodája felé, mert nem tudom, hogy a vendége távozott-e már, de valahol a szívem mélyén érzem, hogy még az irodában van, mindennek ellenére reménykedve nyomom le a kilincset, hogy amint belépek az irodába Taeyong meglepett pillantásával találjam szemben magam. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódik a szívem heves iramban kezd el verni, akárcsak amikor először találkoztunk, egy pillanatra megszűnik körülöttem a világ, de hamar visszatérek a valóságba, ahogy a főnököm hangja újra felcsendül.
- Oh, ismeritek egymást? – csendül fel a kérdés és már épp szólásra nyitnám a számat, de Taeyong megelőz.
- Úgy is mondhatjuk – fordul az amerikai felé és a hangja meglehetősen hidegnek tűnik. S míg John meglepett tekintettel méregeti az előtte ülőt én csak lefagyva állok az ajtóban.
- Nos, ez még jól is jöhet – csapja össze a tenyerét a főnököm, majd int, hogy üljek le én is. Remegő lábakkal indulok meg Taeyong felé, majd a lehető leg távolabb húzódva tőle ülök le a mellette lévő székre, nem merve felé pillantani. – Taeyong, Taeil az, akit említettem, egy igazi gyöngyszem! Nagyon lelkiismeretes, perecíz és remekül végzi a munkáját!
- Azt nem kétlem – jegyzi meg a mellettem ülő, de közel sem tűnik olyan lelkesnek, mint Johnny, vagy csak én nem veszem észre. Elvégre azok után, ami történt én sem szeretnék újra találkozni magammal.
- Szóval Taeil - fordul ezúttal felém az amerikai -, mint tudod, Taeyong és az én cégem lassan egybe olvad és ismersz annyira, hogy szeretem, ha minden simán megy, és ahogy az imént hallottam, Tae-nek elkélne a segítség, így arra gondoltam kisegíthetnéd, amíg a fúzióval kapcsolatos tárgyalások és egyéb teendők véget nem érnek, persze csak ha nem okoz kellemetlenséget – vázolja a tervét és hírtelen azt sem tudom mit mondjak. Lopva Taeyong felé pillantok, aki épp ebben a pillanatban fordul felém és akár milyen kifejezéstelen is az arca, akár milyen hidegnek is hatott az előbb a hangja, a szemeiben meglátom a remény halvány csillogását. Azt a reményt, ami bennem is él valahol a lelkem mélyén, azt a reményt, ami egy pillanat alatt veszi át a szívem felett az uralmat, így jóformán gondolkodás nélkül bólintok rá a dologra, de képtelen vagyok megszólalni. – Remek! – örvendezik John, majd újra a másik férfi felé fordul. – Nos, azt hiszem ez eldőlt, akkor holnaptól Taeyonggal fogsz dolgozni és…
-H-holnaptól? – pillantok meglepetten a főnökömre.
- Igen, vagy talán valami baj van az időponttal?
- Ne-nem – akad meg a hangom, így megköszörülöm a torkom. – Nem, csak… Ezt megbeszélhetnénk kicsit pontosabban előtte? Mit takar az, hogy Taeyonggal fogok dolgozni? – kérdezem és Johnny észreveszi, hogy lehet ezt jobb lenne négyszemközt megbeszélni, így megkéri a másikat, hogy legyen szíves magunkra hagyni minket pár percre.
- Rendben, úgy is rám férne egy kávé – mondja felállva, de még mielőtt az ajtó felé indulna vet felém egy utolsó pillantást, mintha azt mondaná, most ne meneküljek el. Amint becsukódik mögötte az ajtó Johnny aggódó pillantásával találom magam szemben.
- Minden rendben?
- Igen, csak, ez kicsit hírtelen jött – erőltetek egy mosolyt az arcomra, de Johnny túl jól ismer már ahhoz, hogy átverjem.
- Taeil, ugye tudod, hogy nem kötelezlek semmi olyanra, amit nem szeretnél megtenni? – kérdi komoly hangon.
- Persze, nem is arról van szó, csak… Mint észrevetted, mondhatni ismerjük egymást és nem mondanám, hogy a legutolsó találkozásunk valami jól végződött – sóhajtom. – Persze ez nem befolyásolná a munkámat, csak, meglepett ez az egész – és meg is rémít, teszem hozzá magamban. – De ha neki megfelel, hogy velem dolgozik, nekem sincs ellenvetésem – mondom határozottan, annak ellenére, hogy a szívem a torkomban dobog.
- Nem hinném, hogy lenne ellenvetés, tényleg kell valaki, aki átlátja ezt az egészet, emellett a mi cégünknek több feltétele van a fúziót illetően, amiket te nyilván jobban átlátsz és én is szívesebben kötök meg egy olyan szerződést, amiről tudom, hogy nem csak nekünk, de a dolgozóinknak is megfelel.
- És arról se felejtkezzünk meg, hogy így mindenen rajta tarthatod a szemed, igaz? – teszem hozzá, némiképp viccelődve.
- Pontosan! – kacsint rám. – Biztos minden rendben lesz?
- Biztos, nem kell aggódni, meghát, nem örökre megyek el – mosolygom rá és nagyon remélem, hogy valóban nagyon hamar a dolgok végére jutunk.
- Igaz is, örökre nem is adnálak! – teszi hozzá nagy drámaian, mire kiszakad belőlem egy kisebb kacaj, ezzel legalább egy kicsit feloldva a bennem lévő feszültséget. Végül amint lenyugszunk Taeyong is visszatér az irodába.
- Nos, mire jutottatok? – kérdezi érdeklődve.
- Arra, hogy van egy kitűnő segítőd! – vigyorodik el John, majd elkomolyodva teszi hozzá. – Persze nem örökre, ugyan olyan tökéletes állapotban szeretném őt visszakapni, mint ahogy hozzád kerül! – fenyegeti meg vicceskedve a másik férfit és bár ajkai szélén ott bujkál egy mosoly, tudom, hogy igen is komolyan gondolja a szavait. Tudja mitől mentett meg ez a munka és nem csak én, de ő sem szeretné, ha újra oda jutnék, ahonnan indultam.
- Értettem, ígérem ugyan olyan állapotban kerül vissza – mosolyodik el Taeyong, majd felém fordulva folytatja -, ha nem jobban.
Szavai hallatán bennem reked a levegő, amit egészen addig visszatartok még el nem fordul tőlem. A továbbiakban még megbeszéljük az apróbb részleteket, mint például, hogy mire fog kiterjedni a munkám, illetve, hogy holnaptól Taeyong irodájában fogok dolgozni, hiszen onnan könnyebben tudom majd végezni a munkámat, legalábbis remélem. Végül bő fél óra alatt minden fontosabb dolgot megbeszélünk, így felállva indulunk ki az irodából. Johnny az ajtóban elköszön Taeyong-tól, majd int Jaenek, hogy amint lehet menjen be.
- Akkor – fordul felém Tae, már a lift ajtaja elől –, holnap találkozunk Taeil – mondja, majd belépve a liftbe int egyet felénk és eltűnik az ajtó mögött.
- Ez meg mi volt? – kérdezi Jaehyun, már Johnny irodája felé tartva.
- Azt én is szeretném tudni – sóhajtom, majd a székembe roskadva temetem az arcomat a tenyereimbe. Bele fogok őrülni ebbe a pár hétbe.

3. Fejezet

Hey!^^ Tudom-tudom, múlt héten kellett volna frissítenem, csak az élet közbe szólt, de most itt van az új rész. Remélem tetszeni fog! 

Jó olvasást!

~Jinie~

Taeyong pov.:

A gondolataim egész nap össze-vissza cikáztak, ezért nehéz volt munkámra koncentrálnom, így nem is csoda, hogy szépen szólva is későn indultam el a megbeszélt vacsorára, arról nem is beszélve, hogy Laranak nem szóltam a változásról, miszerint Doyoungékkal eszünk.
Megigazítva az öltönyömet indultam ki az irodából, útközben felhívva a lányt.
- Szia életem – veszi fel már a második csörgésre.
- Szia, a vacsora miatt hívlak.
- Megint le akarod mondani!? – szökik a hangja a fülsértően magas tartományba.
- Nem – sóhajtok fel. – Csak elfelejtettem, hogy megígértem Doyoungnak, hogy együtt vacsorázunk, mielőtt elutazik és arra gondoltam, kössük össze a kellemest a hasznossal és vacsorázzunk négyesben.
- Oh, dupla randi! Remekül hangzik – lelkesül fel, de ez valamiért nálam nem ér el hasonló hatást.
- Viszont késésben vagyunk, szóval sietnünk kéne. Tudnánk találkozni az étterem előtt?
- Azt hittem értem jössz – motyogja, és szinte látom, ahogy lebiggyeszti az ajkait. – Na mindegy, megértelek, megteszem neked ezt az apróságot, mert én vagyok a világ legjobb barátnője – kuncogja.
- Igen, az vagy – sóhajtom, jobb, ha bel se gondolok mennyi okom lenne rá, hogy ne értsek egyet ezzel.

Végül öt perc késéssel érkezem meg az étteremhez, ahova – hála Laranak – tíz perc csúszással lépünk be, majd megvárva a pincért sétálunk az asztalunkhoz, ahol a többiek már várnak ránk.
- Már meg sem lepődöm, hogy késtetek – mosolyog ránk Dorothy.
- Elnézést, a munka.
- Hát persze – legyint. – Üljetek le és rendeljünk is, farkaséhes vagyok! – mondja és e szerint cselekszünk.
A vacsora meglehetősen nyugodt hangulatban zajlik, leszámítva egy két perces kis közjátékot, mert Lara újra szóvá teszi, hogy a Dorothy milyen válogatós, nem mintha örömében lenne az. Ezt el is magyarázza neki úgy, hogy ő is megértse, így folytatódhat tovább a vacsora, melynek úgy tíz körül vetünk véget, tekintettel arra, hogy a DoDo holnap kora délután indul útnak Doyoung új turnéja miatt.
- Jó utat és vigyázzatok magatokra! – ölelem magamhoz mindkettőjüket, majd elköszönve tőlük indulok a kocsimhoz, ami Lara autója mellett parkol.
- Hát nem furcsa – szólal meg hírtelen a lány.
- Ugyan mi?
- Hogy lassan egy éve vagyunk együtt, de még mindig külön élünk – mondja átkarolva a nyakamat, mire meglepetten pillantok rá.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük – fejtem le magamról a kezét, majd a kocsim felé fordulok.
- Jaj Yongie, tudom, hogy az a kis valaki mit csinált, de én nem ő vagyok – ölelne meg újból, de ellépek mellőle.
- Épp ez az, nem ő vagy – motyogom majd egy szó nélkül beszállok a kocsimba és elhajtok. A visszapillantóból még látom, hogy Larat elkapja egy újabb hiszti roham, de minél többször történik meg, annál kevésbé érdekel. Minél több időt töltünk együtt, annál távolabb kerülök tőle és ahogy telnek a napok egyre kevésbé érdekel. Tudom, hogy apa örülne, ha boldog lennék lehetőleg a lánnyal, de attól tartok, most csalódást fogok neki okozni.
Meglepően hamar érek haza az étteremből, de ennek ellenére még éjfélkor sem tudok elaludni. Folyamatosan azon jár az agyam, amit Doyoung mondott, mintha tudna valamit, amit én még nem, de igazat kell adnom neki, ha szembe jön velem a lehetőség, nem szalasztom el újra. Végül a kusza gondolataim lefárasztanak annyira, hogy álom nélküli, mély alvásba zuhanjak.
         Hajnalban kellemetlen fejfájásra ébredek. Nyögve temetem a kezeimbe az arcom, majd mikor ez nem segít lassan kimászok az ágyból, hogy a fürdőből magamhoz vegyek egy fájdalomcsillapítót, majd, ha már ott vagyok ledobálom a ruháimat és belépek a zuhany alá. Felesleges lenne visszafeküdnöm, egyrészt egy óra múlva úgy is kelnék, másrészt a fejfájásom nem is engedné, hogy pihenjek.
Bő fél órával az ébredésem után, már a konyhában ülök egy bögre kávé mellett és mivel a fejfájásom enyhült úgy döntök még egyszer átnézem a megbeszélésre szánt anyagot. Tudom, hogy feleslegesen aggódom, hiszen Johnny egy megbízható üzletember és barát és tudom, hogy ez az egész megbeszélés jóformán csak formaitás, de a maximalista énem nem engedi, hogy bármiben is hiba legyen. Szerencsére ezt az alkalmazottjaim is tudják, így mindent a legjobb tudásuk szerint készítenek elő és nem is okoznak csalódást. Miután mindent átnéztem és magamat is felkészítettem a találkozóra el is indultam Johnny cége felé, így tíz perccel a tárgyalás kezdete előtt érkezve. A recepción útba igazítottak, hogy merre kell mennem, de mire a lifthez értem Jaehyun, John asszisztense már várt is rám.
- Jó reggelt! – hajolt meg felém.
- Jó reggelt! – köszöntem vissza, majd beléptem a liftbe, ahova ő is követett.
- A tárgyalás a 127-es teremben lesz, az ügyvédje már ott is van, illetve Mr. Seo várhatóan utánunk érkezik, mert akadt egy kis dolga a személyzeti osztályon – tájékoztat, mire én csak bólintok, majd a megfelelő emeleten kilépve a liftből követem Jaehyunt a megfelelő irodáig. Belépve üdvözlöm az ügyvédeet, majd helyet foglalva várom, hogy Johnny is megérkezzen.
- Amíg várunk, hozhatok az uraknak valamit?
- Igen, egy kávé jól esne – mosolygom az asszisztensre, majd miután az ügyvédem jelzi, hogy nem kér semmit a fiú távozik is, majd alig pár perc múlva Johnnyval az oldalán tér vissza.
- Elnézését kérem az uraknak – mondja, mire mi csak bólintunk egyet, majd amint megkapom a kávém és Jaehyun helyet foglal a főnöke mellett, illetve megérkezik a másik ügyvéd is, megkezdődik a tárgyalás. Ahogy sejtettem, csak az unalmas formalitások miatt ülünk itt, így nem is csoda, hogy alig egy óra alatt mindent megbeszélünk, beleértve a fúziós szerződés részleteit is. Végül egy kézfogással tesszük tejessé a megegyezést, így az ügyvédek már indulnak is a dolgukra, akiket gyorsan követ Jaehyun is, hogy előkészítsen egy tervezetet a dolgozók tájékoztatására és egyebekre.
- Tudod, irigyellek – mondom Johnnynak, már kicsit barátibb hangnemben, ahogy az irodája felé tartunk.
- Igazán? Miért? – lepődik meg.
- Az asszisztensed miatt, igazán lelkiismeretes és percíz, ahogy látom.
- Valóban az, de képzeld el, nem is csak egy ilyen asszisztensem van! Kettejük nélkül nem tartanék ott, ahol – vigyorog rám.
- Tényleg szerencsés vagy – mosolyodom el. – Az én asszisztensem egy héttel apám nyugdíjba vonulása után felmondott a titkárnőm pedig a telefon emelgetésen kívül nem sok mindent tud megcsinálni – forgatom meg a szemem.
- Miért nem keresel újat?
- Ah, Elisa Lara barátnője, képzelheted mit kéne hallgatnom, ha kirúgom – húzom el a számat, mire ő vet felém egy megértő pillantást. – Így viszont nekem kell csinálnom mindent és ahogy elnéztem az előszerződést, bőven lesz munkám – sóhajtok fel, mire John arcán megjelenik az a jól ismert „van egy remek ötletem” mosoly. – Mi jár a fejedben?
- Tudod, mivel nemsokára egy cég leszünk és úgymond megosztjuk az alkalmazottjainkat, arra gondoltam, hogy bizonyos keretek között, annak érdekében, hogy a fúzióval minden rendben legyen, felajánlom az egyik asszisztensem segítségét. Persze csak akkor, ha ezzel nem lesz túlterhelve – teszi hozzá komolyan. Johnny, akár csak én, nagyon figyel a beosztottjaira ezért is szeretik annyira.
- Remekül hangzik és őszintén jól jönne a segítség – mosolygok rá.
- Akkor kérdezzük is meg, hogy benne lenne-e – mondja, majd megnyomva egy gombot az asztali telefonján szól ki az előtéri irodába. – Taeil, be tudnál jönni egy pillanatra? – kéri a vonal túlsó végén lévő személyt, akinek a neve nagyon is megragadja a figyelmem. Pár pillanattal később halk kopogás hallatszik fel az ajtó felől, majd a szabad jelzés után ki is nyílik az üveglap.
- Miben segíthetek? – csendül fel egy ismerős hang, mire az ajtó felé kapom a pillantásom és hírtelen nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e vagy sem.
- Taeil? – suttogom magam elé meglepetten és a szívem heves iramban kezd el verni, ahogy oly sok idő után újra találkozik a pillantásunk.

2. Fejezet

Hey!^^ Az elmúlt napokban kicsit elfoglalt voltam,
de nem hagyhatlak titeket olvasni való nélkül! Szóval,
hoztam nektek egy gyors frissítést!
Jó olvasást!^^
~Jinie~

Taeyong pov.:

         Az orrnyergemet masszírozva ülök az irodámban, könyökeimmel az asztalon támaszkodva, Lara csacsogását hallgatva. Amióta betette ide a lábát másról sem beszél csak, hogy mit vett a tegnapi bevásárló körútján és ahogy hallgatom, azon csodálkozom, hogy egy új szekrényt nem vett a pénzemen. Nem, nem attól félek, hogy elkölti a vagyonomat, de komolyan nem értem miért kell neki ennyi ruha.
- Lara – szólok rá csendesen.
- Igen? – kérdez vissza és lehet az elején még aranyosnak is találtam ezt a kisé nyávogó hangot, de most csak bosszant.
- Muszáj ezt korán reggel? – pillantok rá a szemem sarkából, mire sértődötten fújja fel az arcát. Gyerekes.
- Téged nem is érdekel mi van velem! – háborodik fel. Őszintén? Nem, pláne nem ma.
- De – sóhajtok végül, felé fordítva a tekintetem -, de ma rengeteg dolgom van a holnapi megbeszélés miatt és már így is megcsúsztam a munkával – magyarázom neki, amit nyilván nem fog fel, soha életében nem dolgozott.
- Értem – mondja lebiggyesztett ajkakkal.
- Ne haragudj, ígérem vacsoránál bepótoljuk ezt a kis csevejt! – mondom, bár már most érzem, semmi kedvem nem lesz ahhoz a vacsorához.
- A kedvenc helyemen? – csillannak fel a szemei, mire bólintok. – Remek! Akkor most nem is zavarok tovább – mondja felállva, majd mellém lép. – Este találkozunk – hajol le, hogy nyomjon egy csókot az ajkaimra, de én csak elfordítom a fejem így az arcomat éri csak el, azt kenve össze az irritálóan vörös rúzsával. Végül az ajtó felé indul, de mielőtt kilépne még int egyet, aztán eltűnik a sötétített üveg mögött.
Mély levegőt véve dőlök hátra a székemben lehunyva a szemeimet. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy miért is vagyunk együtt. Vagyis ez így nem teljesen igaz, én sohasem említettem neki, hogy együtt lennénk, de ő mindig körülöttem volt és az elején még tetszett is, de mostanra már csak elviselem a közelségét. Néhány röpke hétig azt hittem, hogy pótolhat majd valamit, amit elveszítettem az életemből, de rá kellett jönnöm, hogy az a dolog pótolhatatlan, ezért is haragszom arra, aki elvette tőlem. Az elején szenvedtem, fájt, ami történt, majd megpróbáltam gyűlölni őt is és a kialakult helyzetet is, de nem sikerült… mára már csak a keserű harag maradt és rengeteg kérdés, de mind közül legfontosabb, hogy miért tette.
Hangos kopogtatás szakít ki a komor gondolataim közül, mire egy gondterhelt sóhaj kíséretében kinyitom a szemeim és az ajtóra pillantok.
- Szabad!
- Hey! – lép be az ajtón Doyoung, akit a barátnője követ. – Szörnyen festesz!
- Én is örülök, hogy látlak – forgatom meg a szemeim, intve a velem szemben lévő széke felé, hogy foglaljanak helyet.
- Kitalálom, Lara – morogja Dorothy, mire elhúzom a számat. – Nem értem hogyan tudod elviselni azt a csajt… Golden digger az a…
- Kicsim – fogja meg a kezét Doyoung -, megbeszéltük, hogy Tae előtt nem nevezed őt így – mosolyog a lányra szelíden.
- Miért a hátam mögött lehet? – kérdezem, de a hangomban közel sincs annyi felháborodás, hogy komolyan is vegyenek.
- Tudod, legjobb barátként az a dolgom, hogy őszinte legyek veled és… volt már nála jobb is. Sokkal jobb – halkul el a hangja a végére és én nagyon is jól tudom kire gondol.
- Jól mondod, volt – morgom, majd tenyereimbe temetem az arcom. – Miért érzem azt, hogy napokon belül fenekestől felfordul az életem, újra?
- Mert esélyes, hogy megtörténjen – feleli Doyoung, mire meglepetten pillantok rá. – Ne nézz így rám! A te életedről beszélünk és most – már meg ne haragudj -, hogy apád kilépett a képből végre el is kezdheted élni! Tudom, hogy mennyire szereted és tiszteled az apádat, ezt bizonyítja az is, hogy megtűröd azt a tyúkot, de néha igazán tehetnéd azt, amit te jónak vélsz és nem csak az üzleti életben, ha szembe jön veled a lehetőség, hogy újra boldog legyél ne szalaszd el, mert más nem ért vele egyet, mert büszke vagy, vagy éppen haragszol, adj magadnak egy újabb esélyt Taeyong! – Mondja komoly és határozott hangon Doyoung, mire a Dotti csak lelkesen bólogat.
- Miért van olyan érzésem, hogy többet tudsz az életemről, mint én magam? – vonom fel a szemöldököm.
- A legjobb barátod vagyok, ez a dolgom! – villantja felém széles mosolyát. – Na, de. Mi csak azért jöttünk, hogy emlékeztessünk ma este velünk vacsorázol és nagyon fontos, hogy ott legyél!
- Francba – szisszenek fel, ahogy eszembe jut, hogy már egy hete a mai vacsoráról beszélgetünk. – Megígértem Lara-nak, hogy ma vele eszem – húzom el a számat.
- Akkor mond le!
- Ah, nem tudom, ez lenne a… Franc se tudja hányadi alkalom.
- Most szívem szerint azt mondanám, na és? – szólal fel Dorothy. – De mivel szeretlek téged…
- Hey! – vág közbe Doyoung.
- Nyugi Bunny, téged jobban – gügyögi neki, nyomva egy puszit az arcára, mire a srác csak elvigyorodik. – Vissza térve a témára, mivel a barátom vagy, azt mondom hozd el őt is, de ha tönkre teszi az estét, vagy egyszerűen csak bosszant az arcába öntöm a boromat! – mondja a lány, mindezt olyan angyali mosollyal, ha nem érteném mit mond elhinném, hogy éppen dicsér.
- Rendben, köszi – mosolygok rá, mire csak legyint egyet és a párjával együtt feláll.
- Mi megyünk is – veszi át a szót Doyoung. – Dolgozgass csak, úgy is azt hallottam rengeteg munkád van – mondja, már kifelé tartva az irodámból. – Sok sikert a holnapi megbeszéléshez. És Tae! – fordul újra felém, hogy a szemembe nézhessen. – Gondolkodj el azon, amit mondtam.
- Úgy lesz – bólintok, majd intve nekik engedem útjára őket. Érdekes egy páros a DoDo, ahogy ők nevezik magukat, de az biztos, hogy remekül kiegészítik egymást, bár sokan azt gondolnák, hogy az öt év korkülönbség sok, de Dorothy rácáfolt erre, már huszonkét évesen is remekül helyt áll Doyoung mellet, ami a karrierjét tekintve nem egyszerű.
Emlékeztetnek arra, amikor még mellettem is volt egy ilyen személy, egy társ, akire számíthattam, legalábbis azt hittem, de mindannak ellenére, amit tett, néha – sokszor – még mindig azt kívánom, hogy őt kapjam vissza, hogy ő legyen mellettem, még akkor is, ha tudom ő ezt nem akarja. Különben miért ment volna el? Miért tette volna ezt mindkettőnkkel?
Rengeteg kérdésem van és nagyon sokat megadnék azért, hogy válaszokat kaphassak rájuk. Tőle, nem mástól, csakis tőle, mert neki el tudnám hinni, még akkor is, ha fájna.
- Ah Istenem, miért ment el? – sóhajtok fel, majd keserű mosollyal az ajkaimon rázom meg a fejem, megpróbálva elhessegetni a kellemetlen gondolatokat, hogy a munkámra tudjak összpontosítani, de akár mennyire is szeretnék elmerülni a dolgomban, érzem, hogy nemsokára sok minden meg fog változni.

1.Fejezet

~~~~~~~
Sziasztok, meg is érkeztem az első fejezettel. Nem lett hosszú, de ellenben tartalmas. Érdemes figyelni az apró részletekre is, sokat segíthetnek. ;)
Jó olvasást!^^
~Jinie~

Taeil pov.:

- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva, amint beléptem a hatalmas épület ajtaján, majd a recepcióhoz sétált.
- Jó reggelt Taeil-shi! Mr. Seo már megérkezett és megkért, hogy küldjem be hozzá, amint ide ér – tájékoztat kedvesen a pult mögött álló lány, miközben átnyújtja a mai postám.
- Köszönöm – intek búcsút a lánynak, majd a lift felé veszem az irányt. Még mindig mosolyogva nyomom meg a legfelső emelet gombját, közben azon gondolkozva hogyan jutottam el idáig. Dél-Korea egyik legjobb és legsikeresebb cégénél dolgozom, kedves munkatársakkal és egy igensegítőkész főnökkel és habár közel sem felhőtlen az életem, örülök annak, hogy ott vagyok, ahol vagyok.
A lift csilingelve áll meg a megfelelő emeleten és épp szólásra nyitnám a számat, hogy üdvözöljem az egyik munkatársamat és egyben legjobb barátomat, de Jaehyun nincs a helyén. Meglepetten vonom össze a szemöldököm, majd a főnököm irodája felé fordulok, melynek résnyire nyitott ajtaja mögül, halk beszélgetés hangja szűrődik ki.
- Megjöttem – mondom, koppantva egyet az ajtón, majd azonnal be is lépve, mire egyigen érdekes látvány tárul a szemem elé. Jaehyun Johnny székében ül, kipirosodott arccal, rémült tekintettel pillantva felém, még Johnny nekem háttal, az íróasztalának támaszkodva áll és nem is veszi a fáradságot, hogy rám pillantson. – Khm, megzavartam valamit? – kérdezem bátortalanul, mire a főnök csak megrázza a fejét, majd eltávolodva az asztaltól fordul végre felém.
- Nem, csak Jaehyun ki szerette volna próbálni, hogy milyen érzés főnöknek lenni – vigyorog rám, majd, az idő közben felállt fiatalabbra pillant és a vigyora kiszélesedik.
- Igen-igen, de nem olyan felemelő érzés, mint vártam – feleli Jaehyun nevetve, majd küld egy szépnek nem nevezhető pillantást Johnny felé. Ugyan, tekintve, hogy épületen kívül nagyon jó barátok vagyunk, annyire nem meglepő, de ennek ellenére nagyon nem értem mi folyik itt…
- Mindegy is – foglal helyet Johnny, mi pedig követjük a példáját. – Térjünk a lényegre. Holnap lesz egy megbeszélésem egy másik cég tulajdonosával és szeretném, ha mindent előkészítenétek.
- Mivel kapcsolatos a megbeszélés? – kérdem.
- A céggel, annak tevékenyégével, a nyereségekkel, az alkalmazottak étszámával és egyéb jellemzőkkel.
- Johnny – kezdi Jae – ugye nem akarod eladni a céget? – kérdi, meglepettséggel és felháborodottsággal a hangjában.
- Isten ments – nevet fel a főnökünk, mire mindketten meglepetten pillantunk rá. – Ugyan a  cég nagyon jól teljesít, mind tevékenységét, mind bevételét tekintve, arra gondoltam, hogy nem árt bebiztosítnai magunkat, nagyobb piac, szélesebb szolgáltatási kör és ennek a legegyszerűbb módja, ha fúziót  kötünk egy másik hasonló profilú céggel. Az már mellékes, hogy a cég tulaja és vezetője régi ismerősöm – magyarázza el a helyzetet, mire mi bólintunk. – Tudom, hogy nem a ti feladatotok lenne mindezt végig csinálni és nem is várom el, hogy egyedül birkóztatok meg a feladattal, pláne ilyen kevés idő alatt, de szeretném, ha minden simán menne és ti ketten vagytok azok, akikben a legjobban megbízom.
- Remek – forgatja meg a szemeit Jae, majd egy pillanattal később el is mosolyodik. – De ezért te fizeted az ebédemet!
- Mintha amúgy, nem így lenne – morogja John ezzel kiváltva egy kisebb kuncogást a fiatalabból. – És persze a tiédet is Taeil – fordul felém, mire elmosolyodom.
- Nem is feltételeztem mást – mondom, mire Youngho csak megforgatja a szemeit és dünnyög valamit arról, hogy mennyire nem éri meg neki, hogy minket alkalmaz.
- Mindegy is – rázza meg végül a fejét a főnök. – A lényeget azt hiszem el mondtam, mivel szorít minket az idő neki is kezdhetnétek a feladatnak – hesseget ki minket az irodájából, mi pedig bólintva indulunk az utunkra.
- Egy pillanat – fordul vissza Jaehyun az ajtóból. – Egészen pontosan melyik céggel is akarsz egyezkedni?
- LTY Company – feleli John és amint meghallom a vállalat nevét elsápadok. Istenem, mond, hogy ez nem az a cég amire gondolok! – Eredetileg nem most lett volna a tárgyalás, de Taeyongnak közb… - kezdi Johnny, de befejezni már nem tudja. Mondandójának egy hangos koppanás vet véget, amelyet én okoztam azzal, hogy leejtettem a kezemben tartott dolgaimat.
- Taeil, jól vagy? – kérdezi aggódva Jaehyun. – Elsápadtál.
- P-persze, csak hírtelen mozdultam és megszédültem egy kicsit – mosolygok rá, de nem úgy tűnik, mintha meggyőztem volna.
- Biztos? – érkezik a kérdés a másik férfitól, mire bólintok egyet.
- Azért igyál egy kávét és egyél is valamit, mielőtt belevetitek magatokat a munkába – szólal meg Youngho is. – Szükségetek lesz az erőtökre, nekem meg rátok.
- Rendben, úgy lesz – varázsolok egy halvány mosolyt az ajkaimra.
- Jaehyun, tarts vele te is és győződj meg róla, hogy valóban eszik! – adja ki a végső utasítást Johnny.
- Értettem – szalutál játékosan a fiatalabb, majd megragadva a karomat vezet ki az irodából, meg sem állva míg be nem léptünk a liftbe.
- Tényleg minden oké? – aggodalmaskodik.
- Igen, bár, ha meghívsz egy szelet csoki tortára még jobban leszek – vigyorgok rá, mire csak sóhajt egyet, de végül rábólint a dologra.
         Csendben sétálunk el a cég kantinjáig, majd megszerezve amiért indultunk ültünk le az egyik asztalhoz és bár Jae magyaráz valamit a ránk váró feladatról, nem igazán tudok rá figyelni. Végig az előbb hallottakon jár az eszem. Vajon ő is eljön holnap? Ha igen, van rá esély, hogy találkozzunk? Mi lesz, ha igen? Mit fogok tenni?
Remélem Johnnynak elég lesz egy személyi asszisztens is holnap, valahogy több kedvet érzek a telefon emelgetéshez, mint ehhez a megbeszéléshez.

Prológus

Hey!^^
Hosszú-hosszú kihagyás után egy új, kissé más hangvételű, de remélhetően
továbbra is élvezhető történettel térek vissza hozzátok.
Nem szeretnék róla sokat mesélni, hagyom, hogy a fejezetek
beszéljenek helyettem!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)
~Jinie~

*külső szemszög*

        A reggeli napsugarak vidáman kacagva csillantak meg a konyha fehér padlóján, majd átszelve azt kúsztak fel a kis asztal lábán, hogy kedves kis táncot járjanak a kávéját csendesen iszogató Taeil előtt.
Mindig is szerette a tavaszi reggeleket, melyek új élettel töltötték meg a világot és ezernyi színbe öltöztették azt, halvány emlékké változtatva a komor, szürke telet. De ma a szokásosál is hálásabb volt, hogy megpillanthatta a tavasz első sugarait. A kis fénypontok melegséggel töltötték meg a testét, a lágy szellő elfújta a sötét gondolatait és a madarak felhangzó dala mosolyt csalt az ajkaira. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy végre igazán él.
         Mély sóhajt hallatva állt fel az asztal mellől, majd bögréjét a mosogatóba téve hagyta magára a konyhában kergetőző fénysugarakat, hogy széttárva a súlyos függönyöket újabb és újabb vidám ki jövevényeket engedjen a kis lakás minden zugába. Ahogy a meleg fény ellepte a lakást Taeil mosolya is kiszélesedett, majd halkan dúdolva indult, hogy felkészítse magát a napra. Érezte, szinte tudni vélte, hogy a mai nap különleges lesz, de nem is sejtette miért.
S talán jobb is így.