7. Fejezet

Sziasztok! Hát elérkezett ez a pillanat is! Meghoztam a Borders új részé.
Jó olvasást!
~Jinie~

Taeyong pov.:

         Halk kopogás zaja szakít ki a gondolataim közül, mire felsóhajtok, de fel sem pillantva a munkámból adtok engedélyt a belépésre és csak akkor kapom az ajtó felé a tekintetem, amikor meghallom Taeil kellemes hangját.
- Jó reggelt – mondja halkan, tétován álldogálva az ajtóban.
- Jó reggelt – mosolygok rá, majd intek az egyik szék felé – ülj le – kérem, s bár hezitál egy pillanatig végül bólintva indul el felém és foglal helyet velem szemben.
- A recepción mondák, hogy látni akar – mondja halkan, tekintetét az asztal szélére szegezve.
- Akar? – vonom fel a szemöldököm. – Azt hittem ezen a fázison már túl vagyunk – vigyorodok el, de mikor nem reagál csak sóhajtva dőlök hátra a székemben. – Nézd, tudom, hogy semmi sem olyan, mint volt és azt is sejtem, hogy nem sok kedved van itt lenni…
- Nem erről van szó – szakít félbe, végre rám emelve tekintetét -, én… én csak – kezd el dadogni, de ahogy ráeszmél, hogy tulajdonképpen beismerte, nem zavarja, hogy velem kell lennie elhallgat.
- Ezt örömmel hallom – tér vissza a mosoly az arcomra. – Remélem ez azt jelenti, hogy ezentúl tegezhetjük egymást – folytatom, mire bólint. – Remek. Akkor mi lenne, ha előről kezdenénk ezt a beszélgetést? – kérdem, mire az ő ajkain is megjelenik egy halvány mosoly.
- A recepción azt mondták látni szeretnél, mielőtt elkezdek dolgozni – kezdi előről, most már sokkal határozottabb hangon.
-Ez így van, szeretnék megbeszélni pár apróságot veled – dőlök előre a székben. – Példának okáért az iroda szabályzatát. Nincs sok elvárásom, de szeretem, ha azokat betartják.
- Ez érthető – bólint és bár a mosoly még mindig ott pihen az ajkain, tudom, hogy komolyan veszi a szavaimat.
- Gondolom az alapszabályok nem sokban térhetnek el attól, amit Johnny mellett már megszokhattál, olyanok mint, ittas állapotban nem jössz dolgozni, a megjelenésed megfelel a munkahelyi szabályzatnak és a többi. Az egyetlen dolog, amit kiemelnék, az az ebédszünet. Minden nap negyven perced van, amit dél és kettő között vehetsz ki, ezt töltheted a kantinban és az épületen kívül is, a lényeg az, hogy tudjak róla, hogy hova és mikor mész, illetve arról is, ha valami oknál fogva nem érsz vissza időben – magyarázom, ő pedig bólint. – Kivéve, ha velem ebédelsz, arról nyilván tudni fogok – kacsintok rá s a várt hatás nem marad el. Most is, akárcsak annyi évvel ezelőtt, pirulva süti le a pillantását és az, hogy nincs semmilyen megjegyzése vagy kifogása a viselkedésemmel kapcsolatban, megmagyarázhatatlan nyugalommal és elégedettséggel tölt el. Talán még nincs minden veszve.
         A továbbiakban még megbeszéljük, az itteni munkáját és az ittléte konkrét okát.
- Nem lep meg, hogy nem mered rá bízni a feladatot – int a kezével az ajtó felé, - az a nő azt se vette észre, hogy besétáltam mellette – kuncog. Édes Istenem, mennyire hiányzott ez a hang.
- Ne is említsd, ha rajta múlna, hogy időben oda érjek a megbeszéléseimre, mindig elkésnék – mondom a fejemet csóválva.
- Miért nem keresel valaki mást?
- Még nem találtam meg a tökéletes jelöltet, de lehet ez nemsokára megváltozik – kacsintok rá, mire ugyan egy pillanatra lefagy, de hamar visszatér az ajkaira a mosoly. Az a mosoly, amely akkor régen a rabjává tett, az a mosoly, ami a mainapig képes kizökkenteni a szívem a megszokott ritmusából. – Remélem jól fog menni a közös munka – mosolyodom el én is.
- Én is – suttogja, tekintetét az enyémbe fúrva. Elveszve barna szemei szépségében dőlök még közelebb hozzá, mire megrebbennek a pillái, de nem fordítja el a pillantását. Hosszú pillanatokig tartjuk fogva egymás tekintetét és végül Taeil az, aki megtöri a pillanatot. – Khm, lehet nem ártana neki is kezdeni – motyogja zavartan, mindenhova nézve, csak rám nem.
- Igen, lehet – dőlök hátra, majd mély levegőt véve térek vissza a valóságba, akármilyen rideg is jelenleg. Összeszedve a gondolataimat adom ki az elő utasításokat, majd átnyújtva egy-két dossziét indítom útjára, de még mielőtt kiléphetne az ajtón utána szólok.
- Taeil – kezdem, mire visszafordul. – Jó munkát.
- Neked is – mosolyog rám, majd intve egyet sétál ki az irodámból.
Hosszú másodpercekig bámulom a csukott ajtót, újra elhatározva magamban, most másképp kell lennie. Most minden másképp lesz!

Taeil pov.:

         Mély sóhajt hallatva dobom le az asztalra a Taeyong által kezembe adott mappákat, majd leroskadva a székre temetem az kezeimbe az arcomat. Miért kell ilyennek lennie? Miért nem utál? Miért nem haragszik legalább egy kicsit rám? Ha csak negyed annyira is, mint amennyire én magamra… Annyival megkönnyítené a dolgom, ha nem mosolyogna rám, ha nem lenne olyan kedves, szinte megértő… Ha nem éreztetné azt velem, hogy mindent elmondhatok neki… Ha nem éreztetné azt velem, hogy most lehet másképp…
- Nem ment jól az első találkozó? – hallom meg magam mellől Eunji hangját, mire felé kapom a pillantásom.
- Nem, vagyis de, csak… Nehezebb lesz ez az egész, mint gondoltam – mondom. Technikailag ez nem egy hazugság.
- Ugyan, hallottam rólad ezt-azt, nyugi, csak jót – vigyorodik el -, menni fog ez. Különben is, ha John Seo-nak dolgozol, akkor csak jól csinálhatod – bíztat.
- Köszi, erre most szükségem volt – mosolyodom el.
- Erre pedig az itt töltött idő alatt lesz szükséged – tol elém, egy fehér belépő kártyát, amin a nevem és a beosztásom szerepel, egy engem ábrázoló fotóval együtt, amiről fogalmam sincs honnan szerezték, pláne, hogy egy régebbi képről van szó. Talán Taeyong tartotta meg?
- Ezt is köszönöm!
- Ez a dolgom – feleli a lány, játékosan meghajolva. – Jut eszembe, gondolom, hallottad, hogy zajlik az ebédszünet – kezdi, mire bólintok. – Remek, akkor mit szólnál hozzá, ha fél egykor találkoznánk a recepciónál és együtt mennénk ki?
- Remekül hangzik!
- Akkor ezt megbesz… - kezdi, de egy visító hang félbe szakítja.
- Hé, recepciós lány – lép mellénk egy túl sminkelt és alul öltözött nő. – Neked nem a pult mögött lenne a helyed? – kérdezi mogorván, mire Eunji csak bólint egyet. – Nem azért kapod a fizetésed, hogy itt beszélgess – adja elő nagy drámaian, majd sarkon fordul. – Szerencséd, hogy megtudtam mástól, hogy Taeyong idebent van és nem feleslegesen jöttem el idáig – veti még oda a válla felett, majd a még mindig körmével elfoglalt titkárnőhöz lép.
- Ez meg ki?
- Miss Lara Enyém-az-egész-világ-mert-a-papámnak-van-pénze kisasszony – forgatja meg a szemeit. – Ha őt kérdezed a főnök barátnője, ha Taeyong-shiit, akkor egy idegesítő pióca, ha engem… Nos, jobb, ha azt nem mondom ki hangosan – kuncog fel. – De abban igaza van, hogy vissza kéne mennem a pultba – sóhajt fel. – Ha bármi kérdésed van ezzel kapcsolatba az ebédnél szívesen válaszolok az ebéd alatt – mondja, majd mikor bólintok elköszönve távozik.
- Hát Taeil, ide neki állnod annak, ami miatt itt vagy – motyogom, majd bekapcsolva a gépet húzom magam elé az első mappát és neki is esek a munkának.
         Olyannyira belemerülök a feladatomba, hogy már csak 12:20-kor pillantok az órára.
- Az ebéd! – szisszenek fel, majd gyorsan elmentve az eddigi munkám pakolok össze és felkapva a cuccaimat indulok el Taeyong irodája felé, hogy szóljak neki a távozásomról. Az ajtóban ülő lány megint nem tulajdonít sok figyelmet nekem, így csak bekopogok az ajtón, de nem kapok választ, így halkan lenyomva a kilincset lépek be az irodába.
- Taeyong, csak szólni akartam… - kezdem, de azonnal elhalkul a hangom, mikor a tekintetem a bentiekre emelem. – Elnézést, nem szerettem volna megzavarni semmit – motyogom és már csuknám is be az ajtót.
- Nem tetted – hallom meg Tae hangját, így felé pillantok, de az ő tekintete még mindig az előtte álló nőre van szegezve. Szinte kiráz a hideg attól a rideg és dühös tekintettel, amivel méregeti Larat.
- De igen! – toppant a lábával durcásan a nő. – Yongie, miért kell ilyennek lenned?
- Már megmondtam, hogy ne nevezz így – feleli hidegen a férfi. – Mint ahogy azt is, hogy elegem van ebből a viselkedésből – morogja, majd nem törődve tovább a nővel fordul felém. – Mit szerettél volna mondani? – kérdezi meleg hangon, meglágyult tekintettel.
- Ohm, én, csak… Khm, csak szólni szerettem volna, hogy Eunji-vel az épületen kívül töltjük az ebédszünetet.
- Rendben – bólint mosolyogva. – Ha visszaértél, kérlek majd gyere be hozzám – teszi még hozzá, mire én csak bólintok, majd elköszönve hagyom el az irodát.
Azt hiszem lesz mit megbeszélnem a recepciós lánnyal…