Sziasztok!
Tudom, tegnapra ígértem, de az élet közbe szólt. Most viszont itt van az új rész,
még ha rövidke is. Remélem tetszeni fog!
~Jinie~
*Ajánlott
dal – In my blood*
Taeil pov.:
Hangos zihálásom hangja töri meg a csendet,
melynek zaja egyre erősödik az elítélő pillantások súlya alatt.
- Hát még mindig nem érted? Soha nem leszel elég neki – mondja újra gúnyos hangon, jót szórakozva a fájdalmamon. – Csak visszafogod őt, mindig is azt tetted – morogja, majd újra arcon csap, de a pofon ereje közel sem mérhető össze azzal a fájdalommal, ami a lelkemben lakozik. Tényleg ezt tenném? Hátráltatom őt?
- Nem veszed észre, hogy csak szánalomból volt veled? – érkezik az újabb szívet tépő kérdés, de még sem sírok. Ajkaimat összeszorítva, minden erőmet összeszedve tartom vissza a könnyeimet. Nem törhetek össze, még nem. Szemeimet lehunyva rázom meg a fejem, hogy elüldözzem a fejemben zakatoló gondolatokat, mire egy újabb pofon csattan az arcomon. – Soha többet ne próbáld meg elérni őt! Soha többet ne menj a közelébe, még csak ne is gondolj rá, megértetted? – kérdezi megragadva az állam, mire én még mindig lehunyt pillákkal bólintok, majd amint elenged erőtlenül ejtem le a fejem és várom, hogy újra elöntsön a mérhetetlen fájdalom. Hallom ahogy becsukódik az ajtó, ahogy felbőg az ismerős motor, majd ahogy elhal a hang. Egyedül maradtam. A nappalim közepén térdelve, némán rázkódó vállakkal könnyezve. És nincs mellettem az egyetlen személy, aki megnyugtathatna, az az ember, aki az ölelésébe vonva elűzhetné a rideg fájdalmat, az, akiért a szívem dobog. Az az férfi, aki nélkül az élet sem kell…
- Hát még mindig nem érted? Soha nem leszel elég neki – mondja újra gúnyos hangon, jót szórakozva a fájdalmamon. – Csak visszafogod őt, mindig is azt tetted – morogja, majd újra arcon csap, de a pofon ereje közel sem mérhető össze azzal a fájdalommal, ami a lelkemben lakozik. Tényleg ezt tenném? Hátráltatom őt?
- Nem veszed észre, hogy csak szánalomból volt veled? – érkezik az újabb szívet tépő kérdés, de még sem sírok. Ajkaimat összeszorítva, minden erőmet összeszedve tartom vissza a könnyeimet. Nem törhetek össze, még nem. Szemeimet lehunyva rázom meg a fejem, hogy elüldözzem a fejemben zakatoló gondolatokat, mire egy újabb pofon csattan az arcomon. – Soha többet ne próbáld meg elérni őt! Soha többet ne menj a közelébe, még csak ne is gondolj rá, megértetted? – kérdezi megragadva az állam, mire én még mindig lehunyt pillákkal bólintok, majd amint elenged erőtlenül ejtem le a fejem és várom, hogy újra elöntsön a mérhetetlen fájdalom. Hallom ahogy becsukódik az ajtó, ahogy felbőg az ismerős motor, majd ahogy elhal a hang. Egyedül maradtam. A nappalim közepén térdelve, némán rázkódó vállakkal könnyezve. És nincs mellettem az egyetlen személy, aki megnyugtathatna, az az ember, aki az ölelésébe vonva elűzhetné a rideg fájdalmat, az, akiért a szívem dobog. Az az férfi, aki nélkül az élet sem kell…
Hevesen dobogó szívvel, izzadtan
ülök fel az ágyban, azonnal körbe pillantva a sötét szobán. Mikor realizálom,
hogy még mindig a saját lakásomban vagyok és senki sincs körülöttem a tenyereimbe
temetem az arcom és csak ekkor veszem észre a könnyeim.
- Csak egy álom volt – suttogom. – Ugyan az a szörnyű rémálom. – Sóhajtva bújok ki a meleg paplan alól, majd vetek egy pillantást az órára, ami 4 óra 55-öt mutat. – Jobb, ha már nem alszom vissza – mondom magamnak, majd nehézkes léptekkel a fürdő felé indulok, hogy egy frissítő zuhannyal, hogy valamivel enyhítsem az alvás hiányt.
Hosszú ideig állok a meleg vízsugár alatt, amely lassan kimossa belőlem a stresszt és az aggodalmat. Mikor végre teljesen felébredek elzárom a csapot, majd magam köré tekerek egy törölközőt és míg egy másikkal a hajamat szárítom visszasétálok a szobámba, hogy felöltözhessek valami elegáns, de még is kényelmes munkaruhába. Öltözködés után a konyha felé veszem az irányt, hogy készítsek magamnak egy kávét és míg várom, hogy a gép elkészítse a fekete folyadékot a napfelkeltét figyelem. Mindig is megbabonázott, ahogy a Nap első sugarai megtörik az éjszakai ég sötétjét, hogy fénnyel és élettel töltsék meg a világot, ahogy az izzó korong egyre feljebb emelkedik. A gondolataimba mélyedve fejeztem be a kávé készítést és csak akkor eszméltem rá, hogy nem azt a fajtát csináltam, amit inni szoktam, mikor már az asztalnál ülve belekortyoltam a még mindig forró italba. Halványan elmosolyodva ráztam meg a fejem, sosem szerettem igazán az eszpresszót…ellenben vele.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy sosem hátráltattam őt… és nem is fogom.
- Csak egy álom volt – suttogom. – Ugyan az a szörnyű rémálom. – Sóhajtva bújok ki a meleg paplan alól, majd vetek egy pillantást az órára, ami 4 óra 55-öt mutat. – Jobb, ha már nem alszom vissza – mondom magamnak, majd nehézkes léptekkel a fürdő felé indulok, hogy egy frissítő zuhannyal, hogy valamivel enyhítsem az alvás hiányt.
Hosszú ideig állok a meleg vízsugár alatt, amely lassan kimossa belőlem a stresszt és az aggodalmat. Mikor végre teljesen felébredek elzárom a csapot, majd magam köré tekerek egy törölközőt és míg egy másikkal a hajamat szárítom visszasétálok a szobámba, hogy felöltözhessek valami elegáns, de még is kényelmes munkaruhába. Öltözködés után a konyha felé veszem az irányt, hogy készítsek magamnak egy kávét és míg várom, hogy a gép elkészítse a fekete folyadékot a napfelkeltét figyelem. Mindig is megbabonázott, ahogy a Nap első sugarai megtörik az éjszakai ég sötétjét, hogy fénnyel és élettel töltsék meg a világot, ahogy az izzó korong egyre feljebb emelkedik. A gondolataimba mélyedve fejeztem be a kávé készítést és csak akkor eszméltem rá, hogy nem azt a fajtát csináltam, amit inni szoktam, mikor már az asztalnál ülve belekortyoltam a még mindig forró italba. Halványan elmosolyodva ráztam meg a fejem, sosem szerettem igazán az eszpresszót…ellenben vele.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy sosem hátráltattam őt… és nem is fogom.
Taeyong pov.:
Boldog mosoly kúszik az ajkaimra, amint
megpillantom a mellettem békésen szuszog fiút. Lassan vezetem végig a tekintetem
az arca minden milliméterén, éles állvonalán, telt ajkain, szépen ívelt orrán,
melyet oly édesen ráncol, ahogy a Nap sugarai cirógatni kezdik az arcát. Féltékennyé
válva a Napra, hogy ő előbb érintheti puha bőrét, mint én, végül felemelve a
kezem simítom ki a homlokába hullott tincseket az arcából, majd ujjaim hegyével
simítok végig arcélén, egészen addig ismételve a mozdulatot még lassan fel nem
kelt. A mosolyom azonnal kiszélesedett, ahogy rám emelte gyönyörű tekintetét,
mire az ő ajkai is felfelé görbültek és már épp hajoltam volna hozzá egy
csókért, mikor gyönyörűen csillogó szemei üressé váltak. Hangtalan könnyek
csordultak le puha orcáin, telt ajkai remegni kezdtek. Lassan eltűnt a napsütés,
a lágy tavaszi szellő viharos szélbe csapott át, s az eső egyre sűrűbben szakadva
mosta el távolodó alakját, ahogy magamra hagyott és magával vitte a szívemet is…
Zaklatottan ültem fel az ágyamban,
ökölbe szorítva remegő kezeimet, mély lélegzeteket véve, hogy megnyugodjak.
- Csak egy álom volt – temetem tenyereimbe az arcom, ahogy újra felsejlik előttem néhány álomkép. Olyan képek, amelyektől soha nem tudtam szabadulni s talán nem is akarok.
Sóhajtva rúgtam le magamról a takarót, majd az óra felé fordítottam a tekintetem, 4:55 azt hiszem már nem alszom vissza. Mély levegőt véve keltem ki az ágyból, hogy neki állhassak a reggeli rutinomnak, amit ma egy hosszúra nyúló meleg zuhannyal indítok, majd némi kávéval folytatok.
Sosem szerettem igazán tejjel inni a kávét, de voltak napok, mikor jólesett a lágyabb ízű ital… bár ő mindig is jobban szerette így a kávét, mint én. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is ekkora hatással van rám, mosolyodom el, majd felhajtva a maradék kávét lépe az ablakhoz, hogy az éppen felkelőben lévő napot nézhessem.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy soha nem fogom tudni elengedni őt.
- Csak egy álom volt – temetem tenyereimbe az arcom, ahogy újra felsejlik előttem néhány álomkép. Olyan képek, amelyektől soha nem tudtam szabadulni s talán nem is akarok.
Sóhajtva rúgtam le magamról a takarót, majd az óra felé fordítottam a tekintetem, 4:55 azt hiszem már nem alszom vissza. Mély levegőt véve keltem ki az ágyból, hogy neki állhassak a reggeli rutinomnak, amit ma egy hosszúra nyúló meleg zuhannyal indítok, majd némi kávéval folytatok.
Sosem szerettem igazán tejjel inni a kávét, de voltak napok, mikor jólesett a lágyabb ízű ital… bár ő mindig is jobban szerette így a kávét, mint én. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is ekkora hatással van rám, mosolyodom el, majd felhajtva a maradék kávét lépe az ablakhoz, hogy az éppen felkelőben lévő napot nézhessem.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy soha nem fogom tudni elengedni őt.
