10. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a Borders új részét! És a hosszú kihagyás ellenére még hosszú is lett. Remélem tetszeni fog!

~Jinie~

Taeil pov.:

         Hosszú hónapok óta először éreztem magam igazán jól a bőrömben, igazán úgy, hogy jól vagyok és ezt a barátaim is észrevették, amint beléptem a jól megszokott irodába.
- Remélem ez a mosoly annak köszönhető, hogy visszajöttél hozzánk – halom meg Johnny hangját, aki karba font kézzel áll az irodája ajtajában.
- Mi más okozná? – kérdezem elvigyorodva.
- Nagyon remélem, hogy nem más az okozója, ha lejár a két hónap szeretném visszakapni a legjobb munkaerőm!
- Hey! – szólal fel Jaehyun is, majd mikor John csak kuncogni kezd lebiggyesztett ajkakkal dünnyög valamit arról, hogy egyedül is jól elboldogul itt.
- Ugyan, tudod, hogy Jae nélkül nem mentem volna semmire – mondom némiképp viccelődve, de mind a ketten tudják komolyan gondolom. El sem tudom képzeli mi lett volna velem a segítségük nélkül és most, hogy kezdenek helyre jönni a dolgok nem is szeretném.
- Látod! – jegyzi meg Jae még mindig kicsit duzzogva, mire a főnök csak mellé lépve cirógatja meg az arcát és gügyög neki valamit, amit nem értek tisztán, de látva a barátom pipacs piros arcát nem is biztos, hogy szeretném.
- Oké, mi történt itt – mutatok a két férfire - míg nem voltam itt?
- Semmi olyan, ami az alatt ne történt volna míg itt voltál – vigyorodik el Johnny hamiskásan. – Inkább arról mesélj hogyan haladunk a dolgokkal?
- Remekül! – mondom, majd lepakolva az asztalomhoz szedem elő a laptopom és kezdem el magyarázni, hogy eddig mire jutottunk Taeyonggal és küldök is át pár anyagot és kérdőívet nekik.
- Valóban jól haladnak a dolgok – mondja John felvéve a főnöki stílusát. – Jók a kimutatások eredményei, a munkavállalók és a gazdaságisok is egész pozitívan állnak hozzá a dolgokhoz. Mit gondolsz Taeil, mennyi idő még meg tudjuk kötni legalább az előszerződést.
- Tekintve a dolgok jelenlegi állását azt mondanám akár egy hónapon belül sikerülhet, feltéve, ha nem változnak a körülmények és a feltételek. Persze szükség lesz hozzé Jaehyun segítségére is, ha mindent az eddigi ritmusban és precizitással csinál nem lesz gond.
- Ezt jó hallani!
- Szerintem ez megér egy ebédet – dobja fel az ötletet Jae. – Nemigaz Taeil?
- Oh, nekem programom van a mai ebédszünetre, de rendelj desszertet helyettem is!
- Programod? Kivel? – kérdi John gyanakodva.
- Én… izé, Taeyonggal ebédelek – mondom fülig pirulva, mire a másik két férfi csak felvonja a szemöldökét. – De csak mert ma egész nap megbeszélésen lesz és ez az egyetlen időpont, amikor beszélgetni tudunk – kezdek el hadarva magyarázni. – Persze csak a munkáról!
- Persze – mondja a két férfi egyöntetűen és látom rajtuk, hogy nem hisznek nekem. Nagyot sóhajtva temetem az arcomat a tenyereimbe úgy morogva.
- Nem hiszem el, hogy ez velem történik.
- Taeil, azért küldtelek oda, hogy együtt dolgozz a főnökkel, nem azért, hogy megdolgozd – kuncog fel perverzen a főnök.
- Johnny! – szól rá Jae, nagyon jól tudva, hogy az ilyesmi érzéken téma számomra. Nem mintha John nem tudná, ezért is vagyok benne biztos, hogy nem akart rosszat a megszólalásával.
- Semmi gond – mondom végül feléjük emelve a pillantásom. – Amúgy sem tagadhatom, hogy több időt töltök Taeyonggal, mint amennyi egy vezető és alkalmazott között társadalmilag elfogadott lenne – kuncogok fel.
- Tudtam én, hogy az a mosoly nem nekünk szólt – ingatja meg a fejét a legmagasabb. – Amúgy, nem úgy van, hogy te ismered őt régebbről? És hogy nem volt a legjobb a hangulat az elválásotokkor? – kérdezi hírtelen, mire kicsit lefagyok és csak egy bólintásra futja tőlem. – Honnan is ismeritek ti egymást egészen pontosan? – teszi fel az egyetlen kérdést, amire nem tudok őszintén válaszolni. Még nem.
- Az előző munkámmal kapcsolatban találkoztunk és mondjuk úgy, hogy volt olyan dolog, amiben nem mind értettünk egyet. De nem kell aggódnotok! Ez nincs kihatással sem a munkámra sem a Taeyonggal való kapcsolatomra! – mosolygom fel rájuk és áldom az eget, hogy a múltam ismeretének ellenében is most beérik ennyivel. Végül ejtve a téma kényelmetlenebb felét még megbeszélünk ezt-azt, valamint tudunk beszélni az egyik gazdaságissal, aki Tae cégénél dolgozik és rengeteget segít a munkámban.
         Végül egy órával ebédszünet előtt indulok útnak az ideiglenes munkahelyem felé és az érkezésem után az első utam rögtön Taeyong irodája felé vezet, ahol meglepő látvány fogad. Az eddigiekben Tae titkárnőjét jelképező szobanövény szipogva pakolja össze a dolgait.
- Hey, minden rendben? – kérdezem tőle kedves hangon, mire ő csak rám morran.
- Nem mindegy az neked? Ha már kitúrtál a helyemről – mondja gyilkos tekintettel méregetve – és nem csak engem, de ne aggódj, még megkapod érte a fizetséged – sziszegi az arcomba.
- Nem igazán értem miről beszélsz, én csak két hónapot töltök a cégnél és ennek nem hinném, hogy sok köze van ahhoz, ami veled történt.
- Naiv fiú – mondja lesajnálóan, majd felkapva a cuccait pillant még rám utoljára – menj csak be hozzá, élvezd ki, amig lehet, hogy játszik veled – morogja, majd hátat fordítva nekem riszálja ki magát az irodából én meg csak döbbenten nézek utána.
- Látom veled is megosztotta mennyire örül a búcsúnak – szólal meg mögöttem egy hang a semmiből.
- Jézus  Tae, a frászt hoztad rám – fordulok az irodájából éppen kilépő főnököm felé. – Miért kellett kirúgni? – kérdezem a már eltűnt lány után mutatva. – Nem csinált semmit.
- Épp ez az – kuncog fel Taeyong. – Most viszont nincs senki, aki velem jöhetne a következő megbeszélésre – mondja reménykedő pillantásokkal pillantva felém, mire én csak felsóhajtok.
- És én még azt hittem csak egy ebéd erejéig kell elviseljelek.
- Na, ez nem volt kedves – motyogja lebiggyesztett ajkakkal.
- Ha igent mondok az ajánlatra, akkor újra mosolyogni fogsz? – kérdem mire megrázza a fejét. – Akkor? – vonom fel a szemöldököm, mire ő csak az ajkaira mutat és én értem mit szeretne. Fülig vörösödve pislogok fel rá egy pillanatig, hiszen az első randink óta egy ölelés volt a maximum, ami történt köztünk. Látva a szemében a reményt legyőzöm pillanatnyi zavarom és lábujjhegyre állva adok egy puszit az ajkaira, de mielőtt még eltávolodhatnék tőle ő megpróbálja elmélyíteni a csókot és én tiltakozás nélkül hagyom neki. Lehet ezért van olyan sok ember rossz véleménnyel a személyi asszisztensekről.
         Az ebédszünetet követőn még gyorsan átbeszéljük miről lesz szó a tárgyalásokon, majd újra belevetjük magunkat a munkába. Megbeszélésre be, megbeszélésről ki és így tovább. Egészen este hatig, amikor is fáradtan roskadunk egy-egy székbe Taeyong irodájában.
- Ez egy hosszú nap volt – jegyzem meg, mire Tae csak beleegyezően hümmög egyet.
- És még nem is beszéltünk arról mi volt Johnny-nál – motyogja fáradtan.
- Igaz is, teljesen kiment a fejemből.
- Akkor mi lenne, ha holnap reggelig jegelnénk a témát és elmennénk inkább vacsorázni? – veti fel az ötletet.
- Remekül hangzik!
- Akkor menjünk is! – áll fel Tae én pedig követem a példáját, de éppen csak kilépünk az irodából egy nem várt és részemről nem is kívánt vendéggel találjuk magunkat szemben.
- Ez meg mit keres itt?!

Taeyong pov.:

      Épp csak kiléptünk az irodámból szemben találtuk magunk apámmal, aki látszólag nem nagyon örült a Taeillel való viszont találkozásnak. De ahogy érzem a mellettem álló is így volt vele. Keze, ami eddig az enyémet fogta kicsúszott a markomból és a fiú egész testében remegni kezdett. Tekintetét a padlóra szegezve állt, halkan, de kapkodva véve a levegőt.
- Ez meg mit keres itt?! – csendül fel apám gúnyos, rideg hangja.
- Van neki neve is – mondom újra a kezembe véve a mellettem lévő remegő jobbját. – Taeil itt dolgozik, ő a segítség, akit Johnny küldött.
- Szóval miatta törted össze annak a szegény lánynak a szívét?
- Lara nem szeretett soha, csak a bankszámlám érdekelte és jó lenne, ha ezt végre te is észrevennéd. Az, hogy Taeil itt van nem befolyásolta a döntésemet.
- Ezt nehezen hiszem el – morogja. – Mindegy is, most nem nyitok erről vitát.
- És a későbbekben sem lesz szükséges. Meghoztam a döntésem és ha nem tetszik, akkor sem tudsz változtatni rajta! – mondtam végre a sarkamra állva.
- Azt majd még meglátjuk – mondta, de tekintetét Taeilre szegezte, aki abban a pillanatban, hogy apám felé fordult újra a padló felé fordította a pillantását és remegő hangon rebegett el egy bocsánatkérést. Mire újra az idősebb férfi felé fordítottam a tekintetem ő már távozott köreinkből.
- T-tae-yong – motyogta Ilie mire újra rá kaptam a tekintetem és még az utolsó pillanatban elkaptam, mielőtt a lábai végleg felmondják a szolgálatot. Óvatosan térdeltem le vele a padlóra, míg ő rettegéssel a hangjában sírt fel.
-É-én annyira sa-sajnálom, de kérlek. kö-könyörgöm, ne-ne legy-él olyan, mint én... – dadogta egyre közelebb bújva hozzám. – Ne ha-hagyj egyedül, mert né-lküled nem tu-dom újra végig csi-csinálni ezt – zokogta és a szívem majd megszakadt, hogy így kell látom őt. Nem értettem mi rémítette meg ennyire, apám miért viselkedett vele ilyen ridegen, hogy a szakításunknak mi köze van mind ehhez, de azt tudom, hogy történt valami akkoriban, amiről Taeil nem beszél, valami, ami elüldözte tőlem. Valami, ami soha többé nem fordulhat elő.
- Sshh, nem lesz semmi baj, itt vagyok és nem is megyek sehova – suttogtam szorosan magamhoz ölelve sírástól rázkódó testét.

Tudom-tudom, gonosz volt tőlem egy ilyen fejezetet hozni ennyi szünet után, de ígérem jóvá teszem!

8. Fejezet

Sziasztok!

Mit tehet az ember, ha hírtelen a nyakába szakad pár órányi szabadidő? Hát meglepi az olvasóit egy friss, ropogós fejezettel, ami szinte még ki sem hűlt! Szóval én is így tettem!
Jó olvasást!
~Jinie~

Taeil pov.:

A meglepő jelenet után mélyen a gondolataimba merülve sétáltam el a liftig, majd a kis szerkezetbe lépve végig azon agyaltam, vajon Tae miért van együtt ezzel a lánnyal, ha látszólag ennyire nem szereti. És vajon mi lehet az oka, hogy nem engedi, hogy Yongie-nak nevezze, én is mindig így hívtam. Aish, remélem Eunji tud valamit.
- Épp időben! – köszönt a lány, amint a recepcióhoz lépek. – Mehetünk? – kérdi felkapva a táskáját.
- Mutasd az utat! – mosolygom rá. Ő viszonozva a gesztusom lép ki a pult mögül, majd jobbomba karolva kezd el a kijárat felé vezetni.
- Meglásd, imádni fogod a helyet! – mondja, majd alig öt perc séta után meg is érkezünk a kis étkezdébe. Eunjinek igaza van, amint belépünk magával ragad a kis hely barátságos légköre. A falak megnyugtató színét a – gyanítom – vendégekről és a város látványosságairól készült fotók rendezett kaotikussága töri meg. Az utcafront felőli hatalmas ablakok előtt bőrfoteles boxok sorakoznak, míg beljebb kis asztalok és ugyancsak bőr bevonatú székek kaptak helyet. Az egész berendezés arra a kis Chicago-i büfére emlékeztetnek, amit Johnny-ékkal látogattunk meg az egyik üzleti utunk alkalmával.
         Éppen csak helyet foglaltunk az egyik boxban máris megjelent mellettünk egy fiatal pincér, fülig érő mosollyal.
- Szia Eunji – köszöntötte a lányt, majd felém fordult. – Jó napot uram!
- Egy „szia Taeil” bőven megteszi – mosolyogtam a fiúra, aki csak bólintott, majd elénk helyezett egy-egy étlapot.
- Én Jeno vagyok, ha készek vagytok rendelni vagy valami egyéb kérésetek lenne, szóljatok nyugodtan – mondta, majd kuncogva hozzá tette, nem is tudja miért mondta el ezt, hiszen Eunji ismeri a rendet.
Két perc elteltével leadtuk a rendelésünk és amint Jeno szalutálva elindult, hogy megszerezze az ebédünket a lány felém fordult.
- Gondolom szeretnél tudni ezt-azt – jelentette ki a szemöldökét vonogatva, mire kicsit zavarba jöttem, de bólintottam.
- A lényeg röviden. Lara valami amerikai üzletember sokadik lánya és esküdni mernék rá, hogy csak a befolyás és a pénz miatt van a főnökkel. Hallottam pletykákat miszerint az apja ki akarja tagadni a vállalatának a részesedéséből, és tudom, hogy az ilyen kétes híreknek nem igen szabad hinni, de ismerve lányt és a „képességeit” – formál idézőjeleket a kezei segítségével -, nem lepődnék meg, ha igaz lenne. Fogalmam sincs Taeyong mit lát benne, de biztos jóval kevesebbet, mint az apja. -Folytatja a lány, mondandóját csak annyi időre szakítva meg, míg megköszönjük az idő közben megérkezett ebédünket.
- Meg sem lepődöm, hogy az apja keze van benne – morgom halkan, de Eunji így is meghallja. – Mármint, az ilyen körökben mindig így van – vágom ki magam, mire a lány csak elfintorodik, de úgy látszik hisz nekem. – Folytasd kérlek.
- Tudod, én nem régóta dolgozom a cégnél, nincs egy éve, de azért lehet hallani ezt-azt.
- Ezt-azt?
- Igen. A Lara előtti időkről – mondja közelebb hajolva. – Tekintve, hogy a vállalatnál senki sem kedveli a lányt, jó Elisa igen, de az a szobanövény a barátnője vagy mi – forgatja meg a szemeit. – De nem is ez a lényeg.
- Hanem?
- Az emberek beszélnek – dől újra hátra. – Egy szerelemről. Nem amolyan érdek kapcsolatról, hanem igazi szerelemről.
-Szerelemről? – suttogom halkan. Talán rólam? Rólunk?
- Arról. Egy kapcsolatról, ami hírtelen és érthetetlen módon ért véget. Egy kedves szeretőről, aki nem a hírnév, befolyás vagy a pénz miatt volt a főnökkel, hanem mert szerette. És higgy nekem Taeyong is szerette ezt a személyt. Vagyis nem.
- Nem? – lepődök meg és törik is össze egy kicsit a szívem.
- Nem – ingatja a fejét a lány. – A főnök még mindig szereti azt a személyt, ebben biztos vagyok!
- Mi tesz olyan biztossá a dolgodban? – kérdezek vissza, nem merve remélni sem, hogy igaz lehet, amit mond.
- Tudom, hogy ez csak folyósói pletyka, de az egyik alkalmazott mesélte, hogy Taeyong annak idején sokat vitázott az apjával, amiért nem akarta elengedni ezt a szerelmet. Azt is mesélték, hogy megesküdött, hogy kideríti miért ment el az illető és ha lehet visszaszerzi… Csak aztán…
- Jött Lara – fejezem be, mire a lány csak bólint. Miért szomorít el ennyire, hogy Taeyong boldog szeretne lenni nélkülem? Hiszen ezt akartam, nem?
- De nem boldog – mondja a lány, mintha csak a fejembe látna. – Nem szereti azt a piócát, ha szeretné akkor… - hallgat el hírtelen.
- Akkor?
- Jó, elmondom, de esküdj meg, hogy nem adod tovább!
- Rajtad és a főnökön kívül senkit nem ismerek a cégnél, kinek adnám tovább?
- Jogos, de… - sóhajt fel.
- Oké, ígérem!
- Szóval – kezdi újra közel hajolva. – Egyik este, nemsokkal műszak vége előtt felmentem a főnökhöz, hogy szóljak, a várt futár aznap már nem érkezik meg. De mielőtt beléphettem volna az irodába veszekedés hangjai ütötték meg a füleimet. Lara panaszkodott arról, hogy Taeyong hozzá sem ér. Lassan egy éve együtt vannak, de még csak nem is aludtak együtt, nemhogy több legyen köztük. Mi több, lassacskán már megcsókolni se akarja a lányt. És tudod mi az egészben a legmeglepőbb? – Kérdi, mire megrázom a fejem. – A főnök annyit sem mondott, hogy sajnálom. Valami olyasmit válaszolt, hogy „azt hittem ezt már megbeszéltük” erre a lány a fejéhez vágta, hogy bezzeg a volt kis szeretője esetében nem csinálna ilyet, mire a főnök szó szerint kidobta a lányt az irodából.
- Ez mikor volt?
- Úgy másfél-két hónapja. Azóta, ha Lara bejön mindig figyelmeztetnem kell a főnököt és az esetek többségében letagadtatja magát, nehogy beszélnie kelljen azzal a kis… vele. – Fejezi be végül a mesélést és szenteli minden figyelmét az ebédje maradékának. Én csak a gondolataimba mélyedve meredek magam elé a hallottakon rágódva. Nem lep meg, hogy Tae nem szereti azt a nőt és az sem, hogy csak az apja miatt van vele. Taeyong szereti és tiszteli az apját, ezért sem beszéltem vele, mielőtt elmentem. Pedig kellett volna. Nagyon is kellett volna…
- Tudod, igazad lehet – szólalok meg végül a lányra pillantva. – Mielőtt eljöttem volna, bementem szólni a főnöknek, hogy kijövünk és épp Laraval vitatkozott. És hidd el, ha azt mondom nem éppen tűnt boldognak, közel sem vagyunk ahhoz az érzéshez, ami az arcára volt írva.
- Nem tudom ki az a volt szerető, de remélem hamar megtalálja a főnök. Megérdemelné. Mindketten megérdemelnék a boldogságot – mondja a lány és érzem, ez kellett. Mindösszesen csak ennyi, hogy a remény kis szikrája futótűzként lobbanva vegye át a hatalmat a szívem felett. De vajon engedhetek neki? Engedhetem, hogy átlépjen a szívemet körülvevő korlátokon? Vajon tényleg megérdemeljük a boldogot? Együtt?
- Vissza kéne mennünk – sóhajtok fel végül Eunji pedig bólintva egyezik bele. Az irodába visszafelé vezető utat csendben tettük meg, egész addig nem szólva egymáshoz, míg a recepciónál el nem köszöntünk egymástól és én tovább nem folytattam az utam a lift felé. Remegő kézzel nyomtam meg a megfelelő emelet gombját valahogy nem érezve elég bátorságot magamban, hogy most Taeyong szeme elé kerüljek. De nincs mit tennem, veszek végül egy mély levegőt, majd kilépve a liftből sétálok az irodája elé. Vetek egy pillantást az ajtó előtt üldögélő lányra, aki még mindig körmöt reszelt, majd megingatva a fejemet kopogtam be az irodába.
- Szabad!
- Szia – köszönök belépve – kérted, hogy jöjjek be, ha visszaértem.
- Igen-igen – mosolygott rám az asztal mögött ülő. – Ülj le – intett az egyik szék felé, én pedig helyet foglaltam. – Igazából csak látni szerettelek volna – mosolyog rám, amint leülök, én pedig ledermedek. Enyhén elnyílt ajkakkal, meglepetten pislogok rá.
- T-Taeyong, ez… én… a barátnőd… - dadogom, mire eltűnik az ajkairól a mosoly.
- Nincs barátnőm – mondja érzelemmentes hangon, de valahogy mégis hiszek neki. A szívem hinni akar neki, még akkor is, ha az eszem máshogy gondolja.
- Én, khm. Sajnálom, hogy… - kezdem, de félbe szakít.
- Nem, ne sajnáld – áll fel, majd az asztalt megkerülve lép elém. – Én sem teszem – folytatja így rá emelem a pillantásom, de mielőtt bármit mondhatnék belém folytja a szót. Hírtelen hajol le hozzám, majd ajkait a fülemhez érintve kezd el suttogni. - Mindenkinek vannak korlátjai, amik csak arra várnak, hogy ledöntsék őket. A tieidet én fogom!

7. Fejezet

Sziasztok! Hát elérkezett ez a pillanat is! Meghoztam a Borders új részé.
Jó olvasást!
~Jinie~

Taeyong pov.:

         Halk kopogás zaja szakít ki a gondolataim közül, mire felsóhajtok, de fel sem pillantva a munkámból adtok engedélyt a belépésre és csak akkor kapom az ajtó felé a tekintetem, amikor meghallom Taeil kellemes hangját.
- Jó reggelt – mondja halkan, tétován álldogálva az ajtóban.
- Jó reggelt – mosolygok rá, majd intek az egyik szék felé – ülj le – kérem, s bár hezitál egy pillanatig végül bólintva indul el felém és foglal helyet velem szemben.
- A recepción mondák, hogy látni akar – mondja halkan, tekintetét az asztal szélére szegezve.
- Akar? – vonom fel a szemöldököm. – Azt hittem ezen a fázison már túl vagyunk – vigyorodok el, de mikor nem reagál csak sóhajtva dőlök hátra a székemben. – Nézd, tudom, hogy semmi sem olyan, mint volt és azt is sejtem, hogy nem sok kedved van itt lenni…
- Nem erről van szó – szakít félbe, végre rám emelve tekintetét -, én… én csak – kezd el dadogni, de ahogy ráeszmél, hogy tulajdonképpen beismerte, nem zavarja, hogy velem kell lennie elhallgat.
- Ezt örömmel hallom – tér vissza a mosoly az arcomra. – Remélem ez azt jelenti, hogy ezentúl tegezhetjük egymást – folytatom, mire bólint. – Remek. Akkor mi lenne, ha előről kezdenénk ezt a beszélgetést? – kérdem, mire az ő ajkain is megjelenik egy halvány mosoly.
- A recepción azt mondták látni szeretnél, mielőtt elkezdek dolgozni – kezdi előről, most már sokkal határozottabb hangon.
-Ez így van, szeretnék megbeszélni pár apróságot veled – dőlök előre a székben. – Példának okáért az iroda szabályzatát. Nincs sok elvárásom, de szeretem, ha azokat betartják.
- Ez érthető – bólint és bár a mosoly még mindig ott pihen az ajkain, tudom, hogy komolyan veszi a szavaimat.
- Gondolom az alapszabályok nem sokban térhetnek el attól, amit Johnny mellett már megszokhattál, olyanok mint, ittas állapotban nem jössz dolgozni, a megjelenésed megfelel a munkahelyi szabályzatnak és a többi. Az egyetlen dolog, amit kiemelnék, az az ebédszünet. Minden nap negyven perced van, amit dél és kettő között vehetsz ki, ezt töltheted a kantinban és az épületen kívül is, a lényeg az, hogy tudjak róla, hogy hova és mikor mész, illetve arról is, ha valami oknál fogva nem érsz vissza időben – magyarázom, ő pedig bólint. – Kivéve, ha velem ebédelsz, arról nyilván tudni fogok – kacsintok rá s a várt hatás nem marad el. Most is, akárcsak annyi évvel ezelőtt, pirulva süti le a pillantását és az, hogy nincs semmilyen megjegyzése vagy kifogása a viselkedésemmel kapcsolatban, megmagyarázhatatlan nyugalommal és elégedettséggel tölt el. Talán még nincs minden veszve.
         A továbbiakban még megbeszéljük, az itteni munkáját és az ittléte konkrét okát.
- Nem lep meg, hogy nem mered rá bízni a feladatot – int a kezével az ajtó felé, - az a nő azt se vette észre, hogy besétáltam mellette – kuncog. Édes Istenem, mennyire hiányzott ez a hang.
- Ne is említsd, ha rajta múlna, hogy időben oda érjek a megbeszéléseimre, mindig elkésnék – mondom a fejemet csóválva.
- Miért nem keresel valaki mást?
- Még nem találtam meg a tökéletes jelöltet, de lehet ez nemsokára megváltozik – kacsintok rá, mire ugyan egy pillanatra lefagy, de hamar visszatér az ajkaira a mosoly. Az a mosoly, amely akkor régen a rabjává tett, az a mosoly, ami a mainapig képes kizökkenteni a szívem a megszokott ritmusából. – Remélem jól fog menni a közös munka – mosolyodom el én is.
- Én is – suttogja, tekintetét az enyémbe fúrva. Elveszve barna szemei szépségében dőlök még közelebb hozzá, mire megrebbennek a pillái, de nem fordítja el a pillantását. Hosszú pillanatokig tartjuk fogva egymás tekintetét és végül Taeil az, aki megtöri a pillanatot. – Khm, lehet nem ártana neki is kezdeni – motyogja zavartan, mindenhova nézve, csak rám nem.
- Igen, lehet – dőlök hátra, majd mély levegőt véve térek vissza a valóságba, akármilyen rideg is jelenleg. Összeszedve a gondolataimat adom ki az elő utasításokat, majd átnyújtva egy-két dossziét indítom útjára, de még mielőtt kiléphetne az ajtón utána szólok.
- Taeil – kezdem, mire visszafordul. – Jó munkát.
- Neked is – mosolyog rám, majd intve egyet sétál ki az irodámból.
Hosszú másodpercekig bámulom a csukott ajtót, újra elhatározva magamban, most másképp kell lennie. Most minden másképp lesz!

Taeil pov.:

         Mély sóhajt hallatva dobom le az asztalra a Taeyong által kezembe adott mappákat, majd leroskadva a székre temetem az kezeimbe az arcomat. Miért kell ilyennek lennie? Miért nem utál? Miért nem haragszik legalább egy kicsit rám? Ha csak negyed annyira is, mint amennyire én magamra… Annyival megkönnyítené a dolgom, ha nem mosolyogna rám, ha nem lenne olyan kedves, szinte megértő… Ha nem éreztetné azt velem, hogy mindent elmondhatok neki… Ha nem éreztetné azt velem, hogy most lehet másképp…
- Nem ment jól az első találkozó? – hallom meg magam mellől Eunji hangját, mire felé kapom a pillantásom.
- Nem, vagyis de, csak… Nehezebb lesz ez az egész, mint gondoltam – mondom. Technikailag ez nem egy hazugság.
- Ugyan, hallottam rólad ezt-azt, nyugi, csak jót – vigyorodik el -, menni fog ez. Különben is, ha John Seo-nak dolgozol, akkor csak jól csinálhatod – bíztat.
- Köszi, erre most szükségem volt – mosolyodom el.
- Erre pedig az itt töltött idő alatt lesz szükséged – tol elém, egy fehér belépő kártyát, amin a nevem és a beosztásom szerepel, egy engem ábrázoló fotóval együtt, amiről fogalmam sincs honnan szerezték, pláne, hogy egy régebbi képről van szó. Talán Taeyong tartotta meg?
- Ezt is köszönöm!
- Ez a dolgom – feleli a lány, játékosan meghajolva. – Jut eszembe, gondolom, hallottad, hogy zajlik az ebédszünet – kezdi, mire bólintok. – Remek, akkor mit szólnál hozzá, ha fél egykor találkoznánk a recepciónál és együtt mennénk ki?
- Remekül hangzik!
- Akkor ezt megbesz… - kezdi, de egy visító hang félbe szakítja.
- Hé, recepciós lány – lép mellénk egy túl sminkelt és alul öltözött nő. – Neked nem a pult mögött lenne a helyed? – kérdezi mogorván, mire Eunji csak bólint egyet. – Nem azért kapod a fizetésed, hogy itt beszélgess – adja elő nagy drámaian, majd sarkon fordul. – Szerencséd, hogy megtudtam mástól, hogy Taeyong idebent van és nem feleslegesen jöttem el idáig – veti még oda a válla felett, majd a még mindig körmével elfoglalt titkárnőhöz lép.
- Ez meg ki?
- Miss Lara Enyém-az-egész-világ-mert-a-papámnak-van-pénze kisasszony – forgatja meg a szemeit. – Ha őt kérdezed a főnök barátnője, ha Taeyong-shiit, akkor egy idegesítő pióca, ha engem… Nos, jobb, ha azt nem mondom ki hangosan – kuncog fel. – De abban igaza van, hogy vissza kéne mennem a pultba – sóhajt fel. – Ha bármi kérdésed van ezzel kapcsolatba az ebédnél szívesen válaszolok az ebéd alatt – mondja, majd mikor bólintok elköszönve távozik.
- Hát Taeil, ide neki állnod annak, ami miatt itt vagy – motyogom, majd bekapcsolva a gépet húzom magam elé az első mappát és neki is esek a munkának.
         Olyannyira belemerülök a feladatomba, hogy már csak 12:20-kor pillantok az órára.
- Az ebéd! – szisszenek fel, majd gyorsan elmentve az eddigi munkám pakolok össze és felkapva a cuccaimat indulok el Taeyong irodája felé, hogy szóljak neki a távozásomról. Az ajtóban ülő lány megint nem tulajdonít sok figyelmet nekem, így csak bekopogok az ajtón, de nem kapok választ, így halkan lenyomva a kilincset lépek be az irodába.
- Taeyong, csak szólni akartam… - kezdem, de azonnal elhalkul a hangom, mikor a tekintetem a bentiekre emelem. – Elnézést, nem szerettem volna megzavarni semmit – motyogom és már csuknám is be az ajtót.
- Nem tetted – hallom meg Tae hangját, így felé pillantok, de az ő tekintete még mindig az előtte álló nőre van szegezve. Szinte kiráz a hideg attól a rideg és dühös tekintettel, amivel méregeti Larat.
- De igen! – toppant a lábával durcásan a nő. – Yongie, miért kell ilyennek lenned?
- Már megmondtam, hogy ne nevezz így – feleli hidegen a férfi. – Mint ahogy azt is, hogy elegem van ebből a viselkedésből – morogja, majd nem törődve tovább a nővel fordul felém. – Mit szerettél volna mondani? – kérdezi meleg hangon, meglágyult tekintettel.
- Ohm, én, csak… Khm, csak szólni szerettem volna, hogy Eunji-vel az épületen kívül töltjük az ebédszünetet.
- Rendben – bólint mosolyogva. – Ha visszaértél, kérlek majd gyere be hozzám – teszi még hozzá, mire én csak bólintok, majd elköszönve hagyom el az irodát.
Azt hiszem lesz mit megbeszélnem a recepciós lánnyal…

5. Fejezet

Sziasztok! Tudom, tegnapra ígértem, de az élet közbe szólt. Most viszont itt van az új rész, még ha rövidke is. Remélem tetszeni fog!

~Jinie~

*Ajánlott dal – In my blood*

Taeil pov.:

         Hangos zihálásom hangja töri meg a csendet, melynek zaja egyre erősödik az elítélő pillantások súlya alatt.
- Hát még mindig nem érted? Soha nem leszel elég neki – mondja újra gúnyos hangon, jót szórakozva a fájdalmamon. – Csak visszafogod őt, mindig is azt tetted – morogja, majd újra arcon csap, de a pofon ereje közel sem mérhető össze azzal a fájdalommal, ami a lelkemben lakozik. Tényleg ezt tenném? Hátráltatom őt?
- Nem veszed észre, hogy csak szánalomból volt veled? – érkezik az újabb szívet tépő kérdés, de még sem sírok. Ajkaimat összeszorítva, minden erőmet összeszedve tartom vissza a könnyeimet. Nem törhetek össze, még nem. Szemeimet lehunyva rázom meg a fejem, hogy elüldözzem a fejemben zakatoló gondolatokat, mire egy újabb pofon csattan az arcomon. – Soha többet ne próbáld meg elérni őt! Soha többet ne menj a közelébe, még csak ne is gondolj rá, megértetted? – kérdezi megragadva az állam, mire én még mindig lehunyt pillákkal bólintok, majd amint elenged erőtlenül ejtem le a fejem és várom, hogy újra elöntsön a mérhetetlen fájdalom. Hallom ahogy becsukódik az ajtó, ahogy felbőg az ismerős motor, majd ahogy elhal a hang. Egyedül maradtam. A nappalim közepén térdelve, némán rázkódó vállakkal könnyezve. És nincs mellettem az egyetlen személy, aki megnyugtathatna, az az ember, aki az ölelésébe vonva elűzhetné a rideg fájdalmat, az, akiért a szívem dobog. Az az férfi, aki nélkül az élet sem kell…

         Hevesen dobogó szívvel, izzadtan ülök fel az ágyban, azonnal körbe pillantva a sötét szobán. Mikor realizálom, hogy még mindig a saját lakásomban vagyok és senki sincs körülöttem a tenyereimbe temetem az arcom és csak ekkor veszem észre a könnyeim.
- Csak egy álom volt – suttogom. – Ugyan az a szörnyű rémálom. – Sóhajtva bújok ki a meleg paplan alól, majd vetek egy pillantást az órára, ami 4 óra 55-öt mutat. – Jobb, ha már nem alszom vissza – mondom magamnak, majd nehézkes léptekkel a fürdő felé indulok, hogy egy frissítő zuhannyal, hogy valamivel enyhítsem az alvás hiányt.
Hosszú ideig állok a meleg vízsugár alatt, amely lassan kimossa belőlem a stresszt és az aggodalmat. Mikor végre teljesen felébredek elzárom a csapot, majd magam köré tekerek egy törölközőt és míg egy másikkal a hajamat szárítom visszasétálok a szobámba, hogy felöltözhessek valami elegáns, de még is kényelmes munkaruhába. Öltözködés után a konyha felé veszem az irányt, hogy készítsek magamnak egy kávét és míg várom, hogy a gép elkészítse a fekete folyadékot a napfelkeltét figyelem. Mindig is megbabonázott, ahogy a Nap első sugarai megtörik az éjszakai ég sötétjét, hogy fénnyel és élettel töltsék meg a világot, ahogy az izzó korong egyre feljebb emelkedik. A gondolataimba mélyedve fejeztem be a kávé készítést és csak akkor eszméltem rá, hogy nem azt a fajtát csináltam, amit inni szoktam, mikor már az asztalnál ülve belekortyoltam a még mindig forró italba. Halványan elmosolyodva ráztam meg a fejem, sosem szerettem igazán az eszpresszót…ellenben vele.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy sosem hátráltattam őt… és nem is fogom.

Taeyong pov.:

         Boldog mosoly kúszik az ajkaimra, amint megpillantom a mellettem békésen szuszog fiút. Lassan vezetem végig a tekintetem az arca minden milliméterén, éles állvonalán, telt ajkain, szépen ívelt orrán, melyet oly édesen ráncol, ahogy a Nap sugarai cirógatni kezdik az arcát. Féltékennyé válva a Napra, hogy ő előbb érintheti puha bőrét, mint én, végül felemelve a kezem simítom ki a homlokába hullott tincseket az arcából, majd ujjaim hegyével simítok végig arcélén, egészen addig ismételve a mozdulatot még lassan fel nem kelt. A mosolyom azonnal kiszélesedett, ahogy rám emelte gyönyörű tekintetét, mire az ő ajkai is felfelé görbültek és már épp hajoltam volna hozzá egy csókért, mikor gyönyörűen csillogó szemei üressé váltak. Hangtalan könnyek csordultak le puha orcáin, telt ajkai remegni kezdtek. Lassan eltűnt a napsütés, a lágy tavaszi szellő viharos szélbe csapott át, s az eső egyre sűrűbben szakadva mosta el távolodó alakját, ahogy magamra hagyott és magával vitte a szívemet is…

Zaklatottan ültem fel az ágyamban, ökölbe szorítva remegő kezeimet, mély lélegzeteket véve, hogy megnyugodjak.
- Csak egy álom volt – temetem tenyereimbe az arcom, ahogy újra felsejlik előttem néhány álomkép. Olyan képek, amelyektől soha nem tudtam szabadulni s talán nem is akarok.
Sóhajtva rúgtam le magamról a takarót, majd az óra felé fordítottam a tekintetem, 4:55 azt hiszem már nem alszom vissza. Mély levegőt véve keltem ki az ágyból, hogy neki állhassak a reggeli rutinomnak, amit ma egy hosszúra nyúló meleg zuhannyal indítok, majd némi kávéval folytatok.
Sosem szerettem igazán tejjel inni a kávét, de voltak napok, mikor jólesett a lágyabb ízű ital… bár ő mindig is jobban szerette így a kávét, mint én. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is ekkora hatással van rám, mosolyodom el, majd felhajtva a maradék kávét lépe az ablakhoz, hogy az éppen felkelőben lévő napot nézhessem.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy soha nem fogom tudni elengedni őt.

2. Fejezet

Hey!^^ Az elmúlt napokban kicsit elfoglalt voltam,
de nem hagyhatlak titeket olvasni való nélkül! Szóval,
hoztam nektek egy gyors frissítést!
Jó olvasást!^^
~Jinie~

Taeyong pov.:

         Az orrnyergemet masszírozva ülök az irodámban, könyökeimmel az asztalon támaszkodva, Lara csacsogását hallgatva. Amióta betette ide a lábát másról sem beszél csak, hogy mit vett a tegnapi bevásárló körútján és ahogy hallgatom, azon csodálkozom, hogy egy új szekrényt nem vett a pénzemen. Nem, nem attól félek, hogy elkölti a vagyonomat, de komolyan nem értem miért kell neki ennyi ruha.
- Lara – szólok rá csendesen.
- Igen? – kérdez vissza és lehet az elején még aranyosnak is találtam ezt a kisé nyávogó hangot, de most csak bosszant.
- Muszáj ezt korán reggel? – pillantok rá a szemem sarkából, mire sértődötten fújja fel az arcát. Gyerekes.
- Téged nem is érdekel mi van velem! – háborodik fel. Őszintén? Nem, pláne nem ma.
- De – sóhajtok végül, felé fordítva a tekintetem -, de ma rengeteg dolgom van a holnapi megbeszélés miatt és már így is megcsúsztam a munkával – magyarázom neki, amit nyilván nem fog fel, soha életében nem dolgozott.
- Értem – mondja lebiggyesztett ajkakkal.
- Ne haragudj, ígérem vacsoránál bepótoljuk ezt a kis csevejt! – mondom, bár már most érzem, semmi kedvem nem lesz ahhoz a vacsorához.
- A kedvenc helyemen? – csillannak fel a szemei, mire bólintok. – Remek! Akkor most nem is zavarok tovább – mondja felállva, majd mellém lép. – Este találkozunk – hajol le, hogy nyomjon egy csókot az ajkaimra, de én csak elfordítom a fejem így az arcomat éri csak el, azt kenve össze az irritálóan vörös rúzsával. Végül az ajtó felé indul, de mielőtt kilépne még int egyet, aztán eltűnik a sötétített üveg mögött.
Mély levegőt véve dőlök hátra a székemben lehunyva a szemeimet. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy miért is vagyunk együtt. Vagyis ez így nem teljesen igaz, én sohasem említettem neki, hogy együtt lennénk, de ő mindig körülöttem volt és az elején még tetszett is, de mostanra már csak elviselem a közelségét. Néhány röpke hétig azt hittem, hogy pótolhat majd valamit, amit elveszítettem az életemből, de rá kellett jönnöm, hogy az a dolog pótolhatatlan, ezért is haragszom arra, aki elvette tőlem. Az elején szenvedtem, fájt, ami történt, majd megpróbáltam gyűlölni őt is és a kialakult helyzetet is, de nem sikerült… mára már csak a keserű harag maradt és rengeteg kérdés, de mind közül legfontosabb, hogy miért tette.
Hangos kopogtatás szakít ki a komor gondolataim közül, mire egy gondterhelt sóhaj kíséretében kinyitom a szemeim és az ajtóra pillantok.
- Szabad!
- Hey! – lép be az ajtón Doyoung, akit a barátnője követ. – Szörnyen festesz!
- Én is örülök, hogy látlak – forgatom meg a szemeim, intve a velem szemben lévő széke felé, hogy foglaljanak helyet.
- Kitalálom, Lara – morogja Dorothy, mire elhúzom a számat. – Nem értem hogyan tudod elviselni azt a csajt… Golden digger az a…
- Kicsim – fogja meg a kezét Doyoung -, megbeszéltük, hogy Tae előtt nem nevezed őt így – mosolyog a lányra szelíden.
- Miért a hátam mögött lehet? – kérdezem, de a hangomban közel sincs annyi felháborodás, hogy komolyan is vegyenek.
- Tudod, legjobb barátként az a dolgom, hogy őszinte legyek veled és… volt már nála jobb is. Sokkal jobb – halkul el a hangja a végére és én nagyon is jól tudom kire gondol.
- Jól mondod, volt – morgom, majd tenyereimbe temetem az arcom. – Miért érzem azt, hogy napokon belül fenekestől felfordul az életem, újra?
- Mert esélyes, hogy megtörténjen – feleli Doyoung, mire meglepetten pillantok rá. – Ne nézz így rám! A te életedről beszélünk és most – már meg ne haragudj -, hogy apád kilépett a képből végre el is kezdheted élni! Tudom, hogy mennyire szereted és tiszteled az apádat, ezt bizonyítja az is, hogy megtűröd azt a tyúkot, de néha igazán tehetnéd azt, amit te jónak vélsz és nem csak az üzleti életben, ha szembe jön veled a lehetőség, hogy újra boldog legyél ne szalaszd el, mert más nem ért vele egyet, mert büszke vagy, vagy éppen haragszol, adj magadnak egy újabb esélyt Taeyong! – Mondja komoly és határozott hangon Doyoung, mire a Dotti csak lelkesen bólogat.
- Miért van olyan érzésem, hogy többet tudsz az életemről, mint én magam? – vonom fel a szemöldököm.
- A legjobb barátod vagyok, ez a dolgom! – villantja felém széles mosolyát. – Na, de. Mi csak azért jöttünk, hogy emlékeztessünk ma este velünk vacsorázol és nagyon fontos, hogy ott legyél!
- Francba – szisszenek fel, ahogy eszembe jut, hogy már egy hete a mai vacsoráról beszélgetünk. – Megígértem Lara-nak, hogy ma vele eszem – húzom el a számat.
- Akkor mond le!
- Ah, nem tudom, ez lenne a… Franc se tudja hányadi alkalom.
- Most szívem szerint azt mondanám, na és? – szólal fel Dorothy. – De mivel szeretlek téged…
- Hey! – vág közbe Doyoung.
- Nyugi Bunny, téged jobban – gügyögi neki, nyomva egy puszit az arcára, mire a srác csak elvigyorodik. – Vissza térve a témára, mivel a barátom vagy, azt mondom hozd el őt is, de ha tönkre teszi az estét, vagy egyszerűen csak bosszant az arcába öntöm a boromat! – mondja a lány, mindezt olyan angyali mosollyal, ha nem érteném mit mond elhinném, hogy éppen dicsér.
- Rendben, köszi – mosolygok rá, mire csak legyint egyet és a párjával együtt feláll.
- Mi megyünk is – veszi át a szót Doyoung. – Dolgozgass csak, úgy is azt hallottam rengeteg munkád van – mondja, már kifelé tartva az irodámból. – Sok sikert a holnapi megbeszéléshez. És Tae! – fordul újra felém, hogy a szemembe nézhessen. – Gondolkodj el azon, amit mondtam.
- Úgy lesz – bólintok, majd intve nekik engedem útjára őket. Érdekes egy páros a DoDo, ahogy ők nevezik magukat, de az biztos, hogy remekül kiegészítik egymást, bár sokan azt gondolnák, hogy az öt év korkülönbség sok, de Dorothy rácáfolt erre, már huszonkét évesen is remekül helyt áll Doyoung mellet, ami a karrierjét tekintve nem egyszerű.
Emlékeztetnek arra, amikor még mellettem is volt egy ilyen személy, egy társ, akire számíthattam, legalábbis azt hittem, de mindannak ellenére, amit tett, néha – sokszor – még mindig azt kívánom, hogy őt kapjam vissza, hogy ő legyen mellettem, még akkor is, ha tudom ő ezt nem akarja. Különben miért ment volna el? Miért tette volna ezt mindkettőnkkel?
Rengeteg kérdésem van és nagyon sokat megadnék azért, hogy válaszokat kaphassak rájuk. Tőle, nem mástól, csakis tőle, mert neki el tudnám hinni, még akkor is, ha fájna.
- Ah Istenem, miért ment el? – sóhajtok fel, majd keserű mosollyal az ajkaimon rázom meg a fejem, megpróbálva elhessegetni a kellemetlen gondolatokat, hogy a munkámra tudjak összpontosítani, de akár mennyire is szeretnék elmerülni a dolgomban, érzem, hogy nemsokára sok minden meg fog változni.

Prológus

Hey!^^
Hosszú-hosszú kihagyás után egy új, kissé más hangvételű, de remélhetően
továbbra is élvezhető történettel térek vissza hozzátok.
Nem szeretnék róla sokat mesélni, hagyom, hogy a fejezetek
beszéljenek helyettem!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)
~Jinie~

*külső szemszög*

        A reggeli napsugarak vidáman kacagva csillantak meg a konyha fehér padlóján, majd átszelve azt kúsztak fel a kis asztal lábán, hogy kedves kis táncot járjanak a kávéját csendesen iszogató Taeil előtt.
Mindig is szerette a tavaszi reggeleket, melyek új élettel töltötték meg a világot és ezernyi színbe öltöztették azt, halvány emlékké változtatva a komor, szürke telet. De ma a szokásosál is hálásabb volt, hogy megpillanthatta a tavasz első sugarait. A kis fénypontok melegséggel töltötték meg a testét, a lágy szellő elfújta a sötét gondolatait és a madarak felhangzó dala mosolyt csalt az ajkaira. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy végre igazán él.
         Mély sóhajt hallatva állt fel az asztal mellől, majd bögréjét a mosogatóba téve hagyta magára a konyhában kergetőző fénysugarakat, hogy széttárva a súlyos függönyöket újabb és újabb vidám ki jövevényeket engedjen a kis lakás minden zugába. Ahogy a meleg fény ellepte a lakást Taeil mosolya is kiszélesedett, majd halkan dúdolva indult, hogy felkészítse magát a napra. Érezte, szinte tudni vélte, hogy a mai nap különleges lesz, de nem is sejtette miért.
S talán jobb is így.