10. Fejezet

Sziasztok! Meghoztam a Borders új részét! És a hosszú kihagyás ellenére még hosszú is lett. Remélem tetszeni fog!

~Jinie~

Taeil pov.:

         Hosszú hónapok óta először éreztem magam igazán jól a bőrömben, igazán úgy, hogy jól vagyok és ezt a barátaim is észrevették, amint beléptem a jól megszokott irodába.
- Remélem ez a mosoly annak köszönhető, hogy visszajöttél hozzánk – halom meg Johnny hangját, aki karba font kézzel áll az irodája ajtajában.
- Mi más okozná? – kérdezem elvigyorodva.
- Nagyon remélem, hogy nem más az okozója, ha lejár a két hónap szeretném visszakapni a legjobb munkaerőm!
- Hey! – szólal fel Jaehyun is, majd mikor John csak kuncogni kezd lebiggyesztett ajkakkal dünnyög valamit arról, hogy egyedül is jól elboldogul itt.
- Ugyan, tudod, hogy Jae nélkül nem mentem volna semmire – mondom némiképp viccelődve, de mind a ketten tudják komolyan gondolom. El sem tudom képzeli mi lett volna velem a segítségük nélkül és most, hogy kezdenek helyre jönni a dolgok nem is szeretném.
- Látod! – jegyzi meg Jae még mindig kicsit duzzogva, mire a főnök csak mellé lépve cirógatja meg az arcát és gügyög neki valamit, amit nem értek tisztán, de látva a barátom pipacs piros arcát nem is biztos, hogy szeretném.
- Oké, mi történt itt – mutatok a két férfire - míg nem voltam itt?
- Semmi olyan, ami az alatt ne történt volna míg itt voltál – vigyorodik el Johnny hamiskásan. – Inkább arról mesélj hogyan haladunk a dolgokkal?
- Remekül! – mondom, majd lepakolva az asztalomhoz szedem elő a laptopom és kezdem el magyarázni, hogy eddig mire jutottunk Taeyonggal és küldök is át pár anyagot és kérdőívet nekik.
- Valóban jól haladnak a dolgok – mondja John felvéve a főnöki stílusát. – Jók a kimutatások eredményei, a munkavállalók és a gazdaságisok is egész pozitívan állnak hozzá a dolgokhoz. Mit gondolsz Taeil, mennyi idő még meg tudjuk kötni legalább az előszerződést.
- Tekintve a dolgok jelenlegi állását azt mondanám akár egy hónapon belül sikerülhet, feltéve, ha nem változnak a körülmények és a feltételek. Persze szükség lesz hozzé Jaehyun segítségére is, ha mindent az eddigi ritmusban és precizitással csinál nem lesz gond.
- Ezt jó hallani!
- Szerintem ez megér egy ebédet – dobja fel az ötletet Jae. – Nemigaz Taeil?
- Oh, nekem programom van a mai ebédszünetre, de rendelj desszertet helyettem is!
- Programod? Kivel? – kérdi John gyanakodva.
- Én… izé, Taeyonggal ebédelek – mondom fülig pirulva, mire a másik két férfi csak felvonja a szemöldökét. – De csak mert ma egész nap megbeszélésen lesz és ez az egyetlen időpont, amikor beszélgetni tudunk – kezdek el hadarva magyarázni. – Persze csak a munkáról!
- Persze – mondja a két férfi egyöntetűen és látom rajtuk, hogy nem hisznek nekem. Nagyot sóhajtva temetem az arcomat a tenyereimbe úgy morogva.
- Nem hiszem el, hogy ez velem történik.
- Taeil, azért küldtelek oda, hogy együtt dolgozz a főnökkel, nem azért, hogy megdolgozd – kuncog fel perverzen a főnök.
- Johnny! – szól rá Jae, nagyon jól tudva, hogy az ilyesmi érzéken téma számomra. Nem mintha John nem tudná, ezért is vagyok benne biztos, hogy nem akart rosszat a megszólalásával.
- Semmi gond – mondom végül feléjük emelve a pillantásom. – Amúgy sem tagadhatom, hogy több időt töltök Taeyonggal, mint amennyi egy vezető és alkalmazott között társadalmilag elfogadott lenne – kuncogok fel.
- Tudtam én, hogy az a mosoly nem nekünk szólt – ingatja meg a fejét a legmagasabb. – Amúgy, nem úgy van, hogy te ismered őt régebbről? És hogy nem volt a legjobb a hangulat az elválásotokkor? – kérdezi hírtelen, mire kicsit lefagyok és csak egy bólintásra futja tőlem. – Honnan is ismeritek ti egymást egészen pontosan? – teszi fel az egyetlen kérdést, amire nem tudok őszintén válaszolni. Még nem.
- Az előző munkámmal kapcsolatban találkoztunk és mondjuk úgy, hogy volt olyan dolog, amiben nem mind értettünk egyet. De nem kell aggódnotok! Ez nincs kihatással sem a munkámra sem a Taeyonggal való kapcsolatomra! – mosolygom fel rájuk és áldom az eget, hogy a múltam ismeretének ellenében is most beérik ennyivel. Végül ejtve a téma kényelmetlenebb felét még megbeszélünk ezt-azt, valamint tudunk beszélni az egyik gazdaságissal, aki Tae cégénél dolgozik és rengeteget segít a munkámban.
         Végül egy órával ebédszünet előtt indulok útnak az ideiglenes munkahelyem felé és az érkezésem után az első utam rögtön Taeyong irodája felé vezet, ahol meglepő látvány fogad. Az eddigiekben Tae titkárnőjét jelképező szobanövény szipogva pakolja össze a dolgait.
- Hey, minden rendben? – kérdezem tőle kedves hangon, mire ő csak rám morran.
- Nem mindegy az neked? Ha már kitúrtál a helyemről – mondja gyilkos tekintettel méregetve – és nem csak engem, de ne aggódj, még megkapod érte a fizetséged – sziszegi az arcomba.
- Nem igazán értem miről beszélsz, én csak két hónapot töltök a cégnél és ennek nem hinném, hogy sok köze van ahhoz, ami veled történt.
- Naiv fiú – mondja lesajnálóan, majd felkapva a cuccait pillant még rám utoljára – menj csak be hozzá, élvezd ki, amig lehet, hogy játszik veled – morogja, majd hátat fordítva nekem riszálja ki magát az irodából én meg csak döbbenten nézek utána.
- Látom veled is megosztotta mennyire örül a búcsúnak – szólal meg mögöttem egy hang a semmiből.
- Jézus  Tae, a frászt hoztad rám – fordulok az irodájából éppen kilépő főnököm felé. – Miért kellett kirúgni? – kérdezem a már eltűnt lány után mutatva. – Nem csinált semmit.
- Épp ez az – kuncog fel Taeyong. – Most viszont nincs senki, aki velem jöhetne a következő megbeszélésre – mondja reménykedő pillantásokkal pillantva felém, mire én csak felsóhajtok.
- És én még azt hittem csak egy ebéd erejéig kell elviseljelek.
- Na, ez nem volt kedves – motyogja lebiggyesztett ajkakkal.
- Ha igent mondok az ajánlatra, akkor újra mosolyogni fogsz? – kérdem mire megrázza a fejét. – Akkor? – vonom fel a szemöldököm, mire ő csak az ajkaira mutat és én értem mit szeretne. Fülig vörösödve pislogok fel rá egy pillanatig, hiszen az első randink óta egy ölelés volt a maximum, ami történt köztünk. Látva a szemében a reményt legyőzöm pillanatnyi zavarom és lábujjhegyre állva adok egy puszit az ajkaira, de mielőtt még eltávolodhatnék tőle ő megpróbálja elmélyíteni a csókot és én tiltakozás nélkül hagyom neki. Lehet ezért van olyan sok ember rossz véleménnyel a személyi asszisztensekről.
         Az ebédszünetet követőn még gyorsan átbeszéljük miről lesz szó a tárgyalásokon, majd újra belevetjük magunkat a munkába. Megbeszélésre be, megbeszélésről ki és így tovább. Egészen este hatig, amikor is fáradtan roskadunk egy-egy székbe Taeyong irodájában.
- Ez egy hosszú nap volt – jegyzem meg, mire Tae csak beleegyezően hümmög egyet.
- És még nem is beszéltünk arról mi volt Johnny-nál – motyogja fáradtan.
- Igaz is, teljesen kiment a fejemből.
- Akkor mi lenne, ha holnap reggelig jegelnénk a témát és elmennénk inkább vacsorázni? – veti fel az ötletet.
- Remekül hangzik!
- Akkor menjünk is! – áll fel Tae én pedig követem a példáját, de éppen csak kilépünk az irodából egy nem várt és részemről nem is kívánt vendéggel találjuk magunkat szemben.
- Ez meg mit keres itt?!

Taeyong pov.:

      Épp csak kiléptünk az irodámból szemben találtuk magunk apámmal, aki látszólag nem nagyon örült a Taeillel való viszont találkozásnak. De ahogy érzem a mellettem álló is így volt vele. Keze, ami eddig az enyémet fogta kicsúszott a markomból és a fiú egész testében remegni kezdett. Tekintetét a padlóra szegezve állt, halkan, de kapkodva véve a levegőt.
- Ez meg mit keres itt?! – csendül fel apám gúnyos, rideg hangja.
- Van neki neve is – mondom újra a kezembe véve a mellettem lévő remegő jobbját. – Taeil itt dolgozik, ő a segítség, akit Johnny küldött.
- Szóval miatta törted össze annak a szegény lánynak a szívét?
- Lara nem szeretett soha, csak a bankszámlám érdekelte és jó lenne, ha ezt végre te is észrevennéd. Az, hogy Taeil itt van nem befolyásolta a döntésemet.
- Ezt nehezen hiszem el – morogja. – Mindegy is, most nem nyitok erről vitát.
- És a későbbekben sem lesz szükséges. Meghoztam a döntésem és ha nem tetszik, akkor sem tudsz változtatni rajta! – mondtam végre a sarkamra állva.
- Azt majd még meglátjuk – mondta, de tekintetét Taeilre szegezte, aki abban a pillanatban, hogy apám felé fordult újra a padló felé fordította a pillantását és remegő hangon rebegett el egy bocsánatkérést. Mire újra az idősebb férfi felé fordítottam a tekintetem ő már távozott köreinkből.
- T-tae-yong – motyogta Ilie mire újra rá kaptam a tekintetem és még az utolsó pillanatban elkaptam, mielőtt a lábai végleg felmondják a szolgálatot. Óvatosan térdeltem le vele a padlóra, míg ő rettegéssel a hangjában sírt fel.
-É-én annyira sa-sajnálom, de kérlek. kö-könyörgöm, ne-ne legy-él olyan, mint én... – dadogta egyre közelebb bújva hozzám. – Ne ha-hagyj egyedül, mert né-lküled nem tu-dom újra végig csi-csinálni ezt – zokogta és a szívem majd megszakadt, hogy így kell látom őt. Nem értettem mi rémítette meg ennyire, apám miért viselkedett vele ilyen ridegen, hogy a szakításunknak mi köze van mind ehhez, de azt tudom, hogy történt valami akkoriban, amiről Taeil nem beszél, valami, ami elüldözte tőlem. Valami, ami soha többé nem fordulhat elő.
- Sshh, nem lesz semmi baj, itt vagyok és nem is megyek sehova – suttogtam szorosan magamhoz ölelve sírástól rázkódó testét.

Tudom-tudom, gonosz volt tőlem egy ilyen fejezetet hozni ennyi szünet után, de ígérem jóvá teszem!

8. Fejezet

Sziasztok!

Mit tehet az ember, ha hírtelen a nyakába szakad pár órányi szabadidő? Hát meglepi az olvasóit egy friss, ropogós fejezettel, ami szinte még ki sem hűlt! Szóval én is így tettem!
Jó olvasást!
~Jinie~

Taeil pov.:

A meglepő jelenet után mélyen a gondolataimba merülve sétáltam el a liftig, majd a kis szerkezetbe lépve végig azon agyaltam, vajon Tae miért van együtt ezzel a lánnyal, ha látszólag ennyire nem szereti. És vajon mi lehet az oka, hogy nem engedi, hogy Yongie-nak nevezze, én is mindig így hívtam. Aish, remélem Eunji tud valamit.
- Épp időben! – köszönt a lány, amint a recepcióhoz lépek. – Mehetünk? – kérdi felkapva a táskáját.
- Mutasd az utat! – mosolygom rá. Ő viszonozva a gesztusom lép ki a pult mögül, majd jobbomba karolva kezd el a kijárat felé vezetni.
- Meglásd, imádni fogod a helyet! – mondja, majd alig öt perc séta után meg is érkezünk a kis étkezdébe. Eunjinek igaza van, amint belépünk magával ragad a kis hely barátságos légköre. A falak megnyugtató színét a – gyanítom – vendégekről és a város látványosságairól készült fotók rendezett kaotikussága töri meg. Az utcafront felőli hatalmas ablakok előtt bőrfoteles boxok sorakoznak, míg beljebb kis asztalok és ugyancsak bőr bevonatú székek kaptak helyet. Az egész berendezés arra a kis Chicago-i büfére emlékeztetnek, amit Johnny-ékkal látogattunk meg az egyik üzleti utunk alkalmával.
         Éppen csak helyet foglaltunk az egyik boxban máris megjelent mellettünk egy fiatal pincér, fülig érő mosollyal.
- Szia Eunji – köszöntötte a lányt, majd felém fordult. – Jó napot uram!
- Egy „szia Taeil” bőven megteszi – mosolyogtam a fiúra, aki csak bólintott, majd elénk helyezett egy-egy étlapot.
- Én Jeno vagyok, ha készek vagytok rendelni vagy valami egyéb kérésetek lenne, szóljatok nyugodtan – mondta, majd kuncogva hozzá tette, nem is tudja miért mondta el ezt, hiszen Eunji ismeri a rendet.
Két perc elteltével leadtuk a rendelésünk és amint Jeno szalutálva elindult, hogy megszerezze az ebédünket a lány felém fordult.
- Gondolom szeretnél tudni ezt-azt – jelentette ki a szemöldökét vonogatva, mire kicsit zavarba jöttem, de bólintottam.
- A lényeg röviden. Lara valami amerikai üzletember sokadik lánya és esküdni mernék rá, hogy csak a befolyás és a pénz miatt van a főnökkel. Hallottam pletykákat miszerint az apja ki akarja tagadni a vállalatának a részesedéséből, és tudom, hogy az ilyen kétes híreknek nem igen szabad hinni, de ismerve lányt és a „képességeit” – formál idézőjeleket a kezei segítségével -, nem lepődnék meg, ha igaz lenne. Fogalmam sincs Taeyong mit lát benne, de biztos jóval kevesebbet, mint az apja. -Folytatja a lány, mondandóját csak annyi időre szakítva meg, míg megköszönjük az idő közben megérkezett ebédünket.
- Meg sem lepődöm, hogy az apja keze van benne – morgom halkan, de Eunji így is meghallja. – Mármint, az ilyen körökben mindig így van – vágom ki magam, mire a lány csak elfintorodik, de úgy látszik hisz nekem. – Folytasd kérlek.
- Tudod, én nem régóta dolgozom a cégnél, nincs egy éve, de azért lehet hallani ezt-azt.
- Ezt-azt?
- Igen. A Lara előtti időkről – mondja közelebb hajolva. – Tekintve, hogy a vállalatnál senki sem kedveli a lányt, jó Elisa igen, de az a szobanövény a barátnője vagy mi – forgatja meg a szemeit. – De nem is ez a lényeg.
- Hanem?
- Az emberek beszélnek – dől újra hátra. – Egy szerelemről. Nem amolyan érdek kapcsolatról, hanem igazi szerelemről.
-Szerelemről? – suttogom halkan. Talán rólam? Rólunk?
- Arról. Egy kapcsolatról, ami hírtelen és érthetetlen módon ért véget. Egy kedves szeretőről, aki nem a hírnév, befolyás vagy a pénz miatt volt a főnökkel, hanem mert szerette. És higgy nekem Taeyong is szerette ezt a személyt. Vagyis nem.
- Nem? – lepődök meg és törik is össze egy kicsit a szívem.
- Nem – ingatja a fejét a lány. – A főnök még mindig szereti azt a személyt, ebben biztos vagyok!
- Mi tesz olyan biztossá a dolgodban? – kérdezek vissza, nem merve remélni sem, hogy igaz lehet, amit mond.
- Tudom, hogy ez csak folyósói pletyka, de az egyik alkalmazott mesélte, hogy Taeyong annak idején sokat vitázott az apjával, amiért nem akarta elengedni ezt a szerelmet. Azt is mesélték, hogy megesküdött, hogy kideríti miért ment el az illető és ha lehet visszaszerzi… Csak aztán…
- Jött Lara – fejezem be, mire a lány csak bólint. Miért szomorít el ennyire, hogy Taeyong boldog szeretne lenni nélkülem? Hiszen ezt akartam, nem?
- De nem boldog – mondja a lány, mintha csak a fejembe látna. – Nem szereti azt a piócát, ha szeretné akkor… - hallgat el hírtelen.
- Akkor?
- Jó, elmondom, de esküdj meg, hogy nem adod tovább!
- Rajtad és a főnökön kívül senkit nem ismerek a cégnél, kinek adnám tovább?
- Jogos, de… - sóhajt fel.
- Oké, ígérem!
- Szóval – kezdi újra közel hajolva. – Egyik este, nemsokkal műszak vége előtt felmentem a főnökhöz, hogy szóljak, a várt futár aznap már nem érkezik meg. De mielőtt beléphettem volna az irodába veszekedés hangjai ütötték meg a füleimet. Lara panaszkodott arról, hogy Taeyong hozzá sem ér. Lassan egy éve együtt vannak, de még csak nem is aludtak együtt, nemhogy több legyen köztük. Mi több, lassacskán már megcsókolni se akarja a lányt. És tudod mi az egészben a legmeglepőbb? – Kérdi, mire megrázom a fejem. – A főnök annyit sem mondott, hogy sajnálom. Valami olyasmit válaszolt, hogy „azt hittem ezt már megbeszéltük” erre a lány a fejéhez vágta, hogy bezzeg a volt kis szeretője esetében nem csinálna ilyet, mire a főnök szó szerint kidobta a lányt az irodából.
- Ez mikor volt?
- Úgy másfél-két hónapja. Azóta, ha Lara bejön mindig figyelmeztetnem kell a főnököt és az esetek többségében letagadtatja magát, nehogy beszélnie kelljen azzal a kis… vele. – Fejezi be végül a mesélést és szenteli minden figyelmét az ebédje maradékának. Én csak a gondolataimba mélyedve meredek magam elé a hallottakon rágódva. Nem lep meg, hogy Tae nem szereti azt a nőt és az sem, hogy csak az apja miatt van vele. Taeyong szereti és tiszteli az apját, ezért sem beszéltem vele, mielőtt elmentem. Pedig kellett volna. Nagyon is kellett volna…
- Tudod, igazad lehet – szólalok meg végül a lányra pillantva. – Mielőtt eljöttem volna, bementem szólni a főnöknek, hogy kijövünk és épp Laraval vitatkozott. És hidd el, ha azt mondom nem éppen tűnt boldognak, közel sem vagyunk ahhoz az érzéshez, ami az arcára volt írva.
- Nem tudom ki az a volt szerető, de remélem hamar megtalálja a főnök. Megérdemelné. Mindketten megérdemelnék a boldogságot – mondja a lány és érzem, ez kellett. Mindösszesen csak ennyi, hogy a remény kis szikrája futótűzként lobbanva vegye át a hatalmat a szívem felett. De vajon engedhetek neki? Engedhetem, hogy átlépjen a szívemet körülvevő korlátokon? Vajon tényleg megérdemeljük a boldogot? Együtt?
- Vissza kéne mennünk – sóhajtok fel végül Eunji pedig bólintva egyezik bele. Az irodába visszafelé vezető utat csendben tettük meg, egész addig nem szólva egymáshoz, míg a recepciónál el nem köszöntünk egymástól és én tovább nem folytattam az utam a lift felé. Remegő kézzel nyomtam meg a megfelelő emelet gombját valahogy nem érezve elég bátorságot magamban, hogy most Taeyong szeme elé kerüljek. De nincs mit tennem, veszek végül egy mély levegőt, majd kilépve a liftből sétálok az irodája elé. Vetek egy pillantást az ajtó előtt üldögélő lányra, aki még mindig körmöt reszelt, majd megingatva a fejemet kopogtam be az irodába.
- Szabad!
- Szia – köszönök belépve – kérted, hogy jöjjek be, ha visszaértem.
- Igen-igen – mosolygott rám az asztal mögött ülő. – Ülj le – intett az egyik szék felé, én pedig helyet foglaltam. – Igazából csak látni szerettelek volna – mosolyog rám, amint leülök, én pedig ledermedek. Enyhén elnyílt ajkakkal, meglepetten pislogok rá.
- T-Taeyong, ez… én… a barátnőd… - dadogom, mire eltűnik az ajkairól a mosoly.
- Nincs barátnőm – mondja érzelemmentes hangon, de valahogy mégis hiszek neki. A szívem hinni akar neki, még akkor is, ha az eszem máshogy gondolja.
- Én, khm. Sajnálom, hogy… - kezdem, de félbe szakít.
- Nem, ne sajnáld – áll fel, majd az asztalt megkerülve lép elém. – Én sem teszem – folytatja így rá emelem a pillantásom, de mielőtt bármit mondhatnék belém folytja a szót. Hírtelen hajol le hozzám, majd ajkait a fülemhez érintve kezd el suttogni. - Mindenkinek vannak korlátjai, amik csak arra várnak, hogy ledöntsék őket. A tieidet én fogom!

6. Fejezt

Long time no see~
Hali, tudom, már ezer éve, hogy frisítettem... Just, my life... DE!
Most tt vagyok, mégha csak egy rövid résszel is!
*Ajánlott dal: Always coming back*

~Jinie~

Taeyong pov.:

         A kelleténél talán izgatottabban lépke be reggel a hatalmas épületbe mely helyet ad az általam vezetett vállalat székhelyének. Mindig is büszke voltam arra, amit a családom nehéz munkával elért a hosszú évek alatt, így nem is csoda, hogy minden nap elszántsággal és ötletekkel telve léptem be az irodámba, de ma nem csak ez varázsolt mosolyt az ajkaimra. Ma végre újra láthatom őt és ezúttal nem hagyom, hogy kicsússzon a karjaim közül!
- Jó reggelt Mr. Lee – köszön rám a recepciós. – Nemrég érkezett meg az édesapja, mert váltana önnel pár szót – tájékoztat, habár tudja jól, hogy ez nem az ő dolga lenne, ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy a „titkárnőm” milyen.
- Jó reggelt neked is Eunji, köszönöm a tájékoztatást – viszonzom mosolyát, majd a lift felé veszem az irányt és előkapva a telefonom írok egy gyors üzenetet Johnny-nak, hogy megkérdezzem, hogy haladnak az átküldeni kívánt anyagokkal. Mire kilépek a liftből elteszem a telefonom, majd mély levegőt véve indulok meg az irodám felé.
- Jó reggelt! – köszönök belépve az ajtón, meg sem lepődve azon, hogy apám a székemben ül. A megszokás hatalma, mi?
- Reggelt, ha nem bánod kiszolgáltam magam – emeli meg a kávéscsészéjét az asztal mögött ülő. – Megkértem a titkárnődet, hogy hozzon egyet, de mintha nem egy nyelvet beszélnénk – fintorodik el -, nem is értem miért tartod.
- Tudod hogyan van ez, Lara barátnője, ha kirúgnám soha nem hallanám a végét – morogtam halkan. Sosem értettem apám miért kedvelte azt a lányt és lassan be kell látnom, hogy Doyoungnak igaza van… Csakis az apám miatt van még mellettem, de ha minden jól megy, már nem sokáig. Az asztal mögött ülő nem mond semmit a megjegyzésemre, csak érzéstelen arccal belekortyol a kávéjába. – Beszélni akartál velem – terelem a szót a lényegre.
- Igen, erről a fúziós dologgal Mr. Seo cégével – teszi le a csészéjét. – Értem én, hogy miért van erre szükség, de szeretném, ha minden rendben menne.
- És rendben is fog, John átküldte az egyik asszisztensét, hogy segítsen az előkészületekkel.
- Jó ötlet ez?
- Bízom Johnny-ban és azt is tudom, hogy akit küld kitűnő munkát fog végezni – felelem, majd elejtve egy-két információt zárom rövidre a beszélgetést, így miután megnyugtattam az öreget ő elégedetten mosolyogva távozik az irodából, így én végre foglalkozhatok a munkámmal és ami még fontosabb, felkészülhettem Taeil érkezésére, mind lelkileg, mind az anyagot illetően, amit John ebben a pillanatban küldött át.

Taeil pov.:

         Remegő lábbakkal és görcsbe rándult gyomorral indultam el az alig pár percre lévő buszmegállótól a hatalmas épület felé, amely az elkövetkező hetekben a munkahelyem lesz. Nem is annyira a feladatom – bár kétségkívül nagy a felelősség – sokkal inkább Taeyong közelsége aggasztott, vagyis inkább az, hogy fogalmam sincs róla, hogy most, hogy alig pár méter választ el majd minket egymástól képes leszek-e tartani magam az ígéretemhez.
Lassan a tenyerem is izzadni kezdett, ahogy a látóterembe került a hatalmas irodaház és ezen az sem segített, hogy amint átléptem a kapun elgördült mellettem az az autó, amit a legkevésbé sem szeretnék látni. Hangosan zihálva torpantamm meg, tekintetemet a járdára szegezve, ahogy megrohantak az emlékek. Erőnek erejével fojtottam vissza a könnyeim és ökölbe szorítottam remegő kezeimet, majd várva pár pillanatot néztem fel és megkönnyebbülve vettem tudomásom, hogy az autó elhajtott, így az utasa vagy nem látott, vagy nem ismert fel. Megrázva a fejemet sóhajtottam fel, majd véve pár mély lélegzetet szedtem össze magam és sétáltam be az épületbe.
- Jó reggelt – köszöntem a recepcióhoz lépve. – Moon Taeil vagyok és Mr. Lee-t keresem – mosolyogtam a pult mögött álló lányra. Pár éve még nem ő dolgozott itt, jegyeztem meg magamnak.
- Jó reggelt Mr. Moon, már vártuk az érkezését – mosolyog rám ő is, majd kilépve a pult mögül sétál mellém. – Mivel még nincs belépő kártyája felkísérem a megfelelő emeletre – mutat a lift felé, mire én bólintva indulok el, ő pedig követ. Belépve a fülkébe megnyomja a megfelelő emelet gombját. – A belépőkártyája még a mai nap folyamán meglesz és amint megérkezik fel is viszem majd önnek – tájékoztat.
- Köszönöm, öhm…?
- Oh, de udvariatlan vagyok! Eunji, Kim Eunji – nyújt kezet -, de tegezzen csak nyugodtan!
- Rendben Eunji, de akkor elvárom én is ugyan ezt tőled – fogadom el a felém nyújtott jobbot mosolyogva, mire a lány kuncogva ráz velem kezet és egyezik bele a feltételembe.
- Nos – folytatja, amint kilépünk a liftből -, itt fogsz dolgozni majd – mutat egy üres asztal felé, amin csak pár dosszié és egy laptop foglal helyet és tejüveggel van elválasztva az irodahelyiség többi részétől. – De előbb be kell menned a főnökhöz – mutat egy sötétített üvegfallal elzárt iroda felé. – Ne ijedj meg tőle, kicsit maximalista, de nem rossz ember – kuncog. Ha tudná mennyire igaza van.
- Igen, hallottam ezt-azt – jegyzem meg halkan.
- Nekem most vissza kell mennem, de ha bármi kérdésed van a 127-es melléken elérsz, hívj bármikor – mosolyog rám újra, majd intve indul vissza a lift felé.
Mély levegőt véve fordulok az iroda felé, majd összeszedve minden erőmet sétálok az ajtóhoz. Mielőtt még bekopognék vetek egy pillantást az iroda előtti asztalnál üldögélő titkárnőre, de az olyan mélyen el van merülve a körömreszelésben és a rágózásnak csúfolt kérődzésben, hogy szerintem a jelenlétemet sem vette észre. Megrántva a vállamat emelem fel a kezem, majd egy gyors sóhaj után bekopogok.
- Szabad – hallom meg bentről, így lenyomva a kilincset lépek be az irodába.
- Jó reggelt…

5. Fejezet

Sziasztok! Tudom, tegnapra ígértem, de az élet közbe szólt. Most viszont itt van az új rész, még ha rövidke is. Remélem tetszeni fog!

~Jinie~

*Ajánlott dal – In my blood*

Taeil pov.:

         Hangos zihálásom hangja töri meg a csendet, melynek zaja egyre erősödik az elítélő pillantások súlya alatt.
- Hát még mindig nem érted? Soha nem leszel elég neki – mondja újra gúnyos hangon, jót szórakozva a fájdalmamon. – Csak visszafogod őt, mindig is azt tetted – morogja, majd újra arcon csap, de a pofon ereje közel sem mérhető össze azzal a fájdalommal, ami a lelkemben lakozik. Tényleg ezt tenném? Hátráltatom őt?
- Nem veszed észre, hogy csak szánalomból volt veled? – érkezik az újabb szívet tépő kérdés, de még sem sírok. Ajkaimat összeszorítva, minden erőmet összeszedve tartom vissza a könnyeimet. Nem törhetek össze, még nem. Szemeimet lehunyva rázom meg a fejem, hogy elüldözzem a fejemben zakatoló gondolatokat, mire egy újabb pofon csattan az arcomon. – Soha többet ne próbáld meg elérni őt! Soha többet ne menj a közelébe, még csak ne is gondolj rá, megértetted? – kérdezi megragadva az állam, mire én még mindig lehunyt pillákkal bólintok, majd amint elenged erőtlenül ejtem le a fejem és várom, hogy újra elöntsön a mérhetetlen fájdalom. Hallom ahogy becsukódik az ajtó, ahogy felbőg az ismerős motor, majd ahogy elhal a hang. Egyedül maradtam. A nappalim közepén térdelve, némán rázkódó vállakkal könnyezve. És nincs mellettem az egyetlen személy, aki megnyugtathatna, az az ember, aki az ölelésébe vonva elűzhetné a rideg fájdalmat, az, akiért a szívem dobog. Az az férfi, aki nélkül az élet sem kell…

         Hevesen dobogó szívvel, izzadtan ülök fel az ágyban, azonnal körbe pillantva a sötét szobán. Mikor realizálom, hogy még mindig a saját lakásomban vagyok és senki sincs körülöttem a tenyereimbe temetem az arcom és csak ekkor veszem észre a könnyeim.
- Csak egy álom volt – suttogom. – Ugyan az a szörnyű rémálom. – Sóhajtva bújok ki a meleg paplan alól, majd vetek egy pillantást az órára, ami 4 óra 55-öt mutat. – Jobb, ha már nem alszom vissza – mondom magamnak, majd nehézkes léptekkel a fürdő felé indulok, hogy egy frissítő zuhannyal, hogy valamivel enyhítsem az alvás hiányt.
Hosszú ideig állok a meleg vízsugár alatt, amely lassan kimossa belőlem a stresszt és az aggodalmat. Mikor végre teljesen felébredek elzárom a csapot, majd magam köré tekerek egy törölközőt és míg egy másikkal a hajamat szárítom visszasétálok a szobámba, hogy felöltözhessek valami elegáns, de még is kényelmes munkaruhába. Öltözködés után a konyha felé veszem az irányt, hogy készítsek magamnak egy kávét és míg várom, hogy a gép elkészítse a fekete folyadékot a napfelkeltét figyelem. Mindig is megbabonázott, ahogy a Nap első sugarai megtörik az éjszakai ég sötétjét, hogy fénnyel és élettel töltsék meg a világot, ahogy az izzó korong egyre feljebb emelkedik. A gondolataimba mélyedve fejeztem be a kávé készítést és csak akkor eszméltem rá, hogy nem azt a fajtát csináltam, amit inni szoktam, mikor már az asztalnál ülve belekortyoltam a még mindig forró italba. Halványan elmosolyodva ráztam meg a fejem, sosem szerettem igazán az eszpresszót…ellenben vele.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy sosem hátráltattam őt… és nem is fogom.

Taeyong pov.:

         Boldog mosoly kúszik az ajkaimra, amint megpillantom a mellettem békésen szuszog fiút. Lassan vezetem végig a tekintetem az arca minden milliméterén, éles állvonalán, telt ajkain, szépen ívelt orrán, melyet oly édesen ráncol, ahogy a Nap sugarai cirógatni kezdik az arcát. Féltékennyé válva a Napra, hogy ő előbb érintheti puha bőrét, mint én, végül felemelve a kezem simítom ki a homlokába hullott tincseket az arcából, majd ujjaim hegyével simítok végig arcélén, egészen addig ismételve a mozdulatot még lassan fel nem kelt. A mosolyom azonnal kiszélesedett, ahogy rám emelte gyönyörű tekintetét, mire az ő ajkai is felfelé görbültek és már épp hajoltam volna hozzá egy csókért, mikor gyönyörűen csillogó szemei üressé váltak. Hangtalan könnyek csordultak le puha orcáin, telt ajkai remegni kezdtek. Lassan eltűnt a napsütés, a lágy tavaszi szellő viharos szélbe csapott át, s az eső egyre sűrűbben szakadva mosta el távolodó alakját, ahogy magamra hagyott és magával vitte a szívemet is…

Zaklatottan ültem fel az ágyamban, ökölbe szorítva remegő kezeimet, mély lélegzeteket véve, hogy megnyugodjak.
- Csak egy álom volt – temetem tenyereimbe az arcom, ahogy újra felsejlik előttem néhány álomkép. Olyan képek, amelyektől soha nem tudtam szabadulni s talán nem is akarok.
Sóhajtva rúgtam le magamról a takarót, majd az óra felé fordítottam a tekintetem, 4:55 azt hiszem már nem alszom vissza. Mély levegőt véve keltem ki az ágyból, hogy neki állhassak a reggeli rutinomnak, amit ma egy hosszúra nyúló meleg zuhannyal indítok, majd némi kávéval folytatok.
Sosem szerettem igazán tejjel inni a kávét, de voltak napok, mikor jólesett a lágyabb ízű ital… bár ő mindig is jobban szerette így a kávét, mint én. Hihetetlen, hogy ennyi idő után is ekkora hatással van rám, mosolyodom el, majd felhajtva a maradék kávét lépe az ablakhoz, hogy az éppen felkelőben lévő napot nézhessem.
- Akár mit is hozzon a jövő, most nem adhatom fel. Ha már kaptam a sorstól egy újabb esélyt, be kell bizonyítanom nekik és magamnak is, hogy soha nem fogom tudni elengedni őt.

4. Fejezet

Hey^^ Eltelt némi idő, így ideje egy újabb résznek! Remélem tetszeni fog!

Ha van kérdésetek tegyétek fel bátran, lehet még válaszolok is!:D 

~Jinie~

Taeil pov.:

         Kissé félve indulok el Johnny irodája felé, mert nem tudom, hogy a vendége távozott-e már, de valahol a szívem mélyén érzem, hogy még az irodában van, mindennek ellenére reménykedve nyomom le a kilincset, hogy amint belépek az irodába Taeyong meglepett pillantásával találjam szemben magam. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódik a szívem heves iramban kezd el verni, akárcsak amikor először találkoztunk, egy pillanatra megszűnik körülöttem a világ, de hamar visszatérek a valóságba, ahogy a főnököm hangja újra felcsendül.
- Oh, ismeritek egymást? – csendül fel a kérdés és már épp szólásra nyitnám a számat, de Taeyong megelőz.
- Úgy is mondhatjuk – fordul az amerikai felé és a hangja meglehetősen hidegnek tűnik. S míg John meglepett tekintettel méregeti az előtte ülőt én csak lefagyva állok az ajtóban.
- Nos, ez még jól is jöhet – csapja össze a tenyerét a főnököm, majd int, hogy üljek le én is. Remegő lábakkal indulok meg Taeyong felé, majd a lehető leg távolabb húzódva tőle ülök le a mellette lévő székre, nem merve felé pillantani. – Taeyong, Taeil az, akit említettem, egy igazi gyöngyszem! Nagyon lelkiismeretes, perecíz és remekül végzi a munkáját!
- Azt nem kétlem – jegyzi meg a mellettem ülő, de közel sem tűnik olyan lelkesnek, mint Johnny, vagy csak én nem veszem észre. Elvégre azok után, ami történt én sem szeretnék újra találkozni magammal.
- Szóval Taeil - fordul ezúttal felém az amerikai -, mint tudod, Taeyong és az én cégem lassan egybe olvad és ismersz annyira, hogy szeretem, ha minden simán megy, és ahogy az imént hallottam, Tae-nek elkélne a segítség, így arra gondoltam kisegíthetnéd, amíg a fúzióval kapcsolatos tárgyalások és egyéb teendők véget nem érnek, persze csak ha nem okoz kellemetlenséget – vázolja a tervét és hírtelen azt sem tudom mit mondjak. Lopva Taeyong felé pillantok, aki épp ebben a pillanatban fordul felém és akár milyen kifejezéstelen is az arca, akár milyen hidegnek is hatott az előbb a hangja, a szemeiben meglátom a remény halvány csillogását. Azt a reményt, ami bennem is él valahol a lelkem mélyén, azt a reményt, ami egy pillanat alatt veszi át a szívem felett az uralmat, így jóformán gondolkodás nélkül bólintok rá a dologra, de képtelen vagyok megszólalni. – Remek! – örvendezik John, majd újra a másik férfi felé fordul. – Nos, azt hiszem ez eldőlt, akkor holnaptól Taeyonggal fogsz dolgozni és…
-H-holnaptól? – pillantok meglepetten a főnökömre.
- Igen, vagy talán valami baj van az időponttal?
- Ne-nem – akad meg a hangom, így megköszörülöm a torkom. – Nem, csak… Ezt megbeszélhetnénk kicsit pontosabban előtte? Mit takar az, hogy Taeyonggal fogok dolgozni? – kérdezem és Johnny észreveszi, hogy lehet ezt jobb lenne négyszemközt megbeszélni, így megkéri a másikat, hogy legyen szíves magunkra hagyni minket pár percre.
- Rendben, úgy is rám férne egy kávé – mondja felállva, de még mielőtt az ajtó felé indulna vet felém egy utolsó pillantást, mintha azt mondaná, most ne meneküljek el. Amint becsukódik mögötte az ajtó Johnny aggódó pillantásával találom magam szemben.
- Minden rendben?
- Igen, csak, ez kicsit hírtelen jött – erőltetek egy mosolyt az arcomra, de Johnny túl jól ismer már ahhoz, hogy átverjem.
- Taeil, ugye tudod, hogy nem kötelezlek semmi olyanra, amit nem szeretnél megtenni? – kérdi komoly hangon.
- Persze, nem is arról van szó, csak… Mint észrevetted, mondhatni ismerjük egymást és nem mondanám, hogy a legutolsó találkozásunk valami jól végződött – sóhajtom. – Persze ez nem befolyásolná a munkámat, csak, meglepett ez az egész – és meg is rémít, teszem hozzá magamban. – De ha neki megfelel, hogy velem dolgozik, nekem sincs ellenvetésem – mondom határozottan, annak ellenére, hogy a szívem a torkomban dobog.
- Nem hinném, hogy lenne ellenvetés, tényleg kell valaki, aki átlátja ezt az egészet, emellett a mi cégünknek több feltétele van a fúziót illetően, amiket te nyilván jobban átlátsz és én is szívesebben kötök meg egy olyan szerződést, amiről tudom, hogy nem csak nekünk, de a dolgozóinknak is megfelel.
- És arról se felejtkezzünk meg, hogy így mindenen rajta tarthatod a szemed, igaz? – teszem hozzá, némiképp viccelődve.
- Pontosan! – kacsint rám. – Biztos minden rendben lesz?
- Biztos, nem kell aggódni, meghát, nem örökre megyek el – mosolygom rá és nagyon remélem, hogy valóban nagyon hamar a dolgok végére jutunk.
- Igaz is, örökre nem is adnálak! – teszi hozzá nagy drámaian, mire kiszakad belőlem egy kisebb kacaj, ezzel legalább egy kicsit feloldva a bennem lévő feszültséget. Végül amint lenyugszunk Taeyong is visszatér az irodába.
- Nos, mire jutottatok? – kérdezi érdeklődve.
- Arra, hogy van egy kitűnő segítőd! – vigyorodik el John, majd elkomolyodva teszi hozzá. – Persze nem örökre, ugyan olyan tökéletes állapotban szeretném őt visszakapni, mint ahogy hozzád kerül! – fenyegeti meg vicceskedve a másik férfit és bár ajkai szélén ott bujkál egy mosoly, tudom, hogy igen is komolyan gondolja a szavait. Tudja mitől mentett meg ez a munka és nem csak én, de ő sem szeretné, ha újra oda jutnék, ahonnan indultam.
- Értettem, ígérem ugyan olyan állapotban kerül vissza – mosolyodik el Taeyong, majd felém fordulva folytatja -, ha nem jobban.
Szavai hallatán bennem reked a levegő, amit egészen addig visszatartok még el nem fordul tőlem. A továbbiakban még megbeszéljük az apróbb részleteket, mint például, hogy mire fog kiterjedni a munkám, illetve, hogy holnaptól Taeyong irodájában fogok dolgozni, hiszen onnan könnyebben tudom majd végezni a munkámat, legalábbis remélem. Végül bő fél óra alatt minden fontosabb dolgot megbeszélünk, így felállva indulunk ki az irodából. Johnny az ajtóban elköszön Taeyong-tól, majd int Jaenek, hogy amint lehet menjen be.
- Akkor – fordul felém Tae, már a lift ajtaja elől –, holnap találkozunk Taeil – mondja, majd belépve a liftbe int egyet felénk és eltűnik az ajtó mögött.
- Ez meg mi volt? – kérdezi Jaehyun, már Johnny irodája felé tartva.
- Azt én is szeretném tudni – sóhajtom, majd a székembe roskadva temetem az arcomat a tenyereimbe. Bele fogok őrülni ebbe a pár hétbe.

Prológus

Hey!^^
Hosszú-hosszú kihagyás után egy új, kissé más hangvételű, de remélhetően
továbbra is élvezhető történettel térek vissza hozzátok.
Nem szeretnék róla sokat mesélni, hagyom, hogy a fejezetek
beszéljenek helyettem!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)
~Jinie~

*külső szemszög*

        A reggeli napsugarak vidáman kacagva csillantak meg a konyha fehér padlóján, majd átszelve azt kúsztak fel a kis asztal lábán, hogy kedves kis táncot járjanak a kávéját csendesen iszogató Taeil előtt.
Mindig is szerette a tavaszi reggeleket, melyek új élettel töltötték meg a világot és ezernyi színbe öltöztették azt, halvány emlékké változtatva a komor, szürke telet. De ma a szokásosál is hálásabb volt, hogy megpillanthatta a tavasz első sugarait. A kis fénypontok melegséggel töltötték meg a testét, a lágy szellő elfújta a sötét gondolatait és a madarak felhangzó dala mosolyt csalt az ajkaira. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy végre igazán él.
         Mély sóhajt hallatva állt fel az asztal mellől, majd bögréjét a mosogatóba téve hagyta magára a konyhában kergetőző fénysugarakat, hogy széttárva a súlyos függönyöket újabb és újabb vidám ki jövevényeket engedjen a kis lakás minden zugába. Ahogy a meleg fény ellepte a lakást Taeil mosolya is kiszélesedett, majd halkan dúdolva indult, hogy felkészítse magát a napra. Érezte, szinte tudni vélte, hogy a mai nap különleges lesz, de nem is sejtette miért.
S talán jobb is így.