3. Fejezet

Hey!^^ Tudom-tudom, múlt héten kellett volna frissítenem, csak az élet közbe szólt, de most itt van az új rész. Remélem tetszeni fog! 

Jó olvasást!

~Jinie~

Taeyong pov.:

A gondolataim egész nap össze-vissza cikáztak, ezért nehéz volt munkámra koncentrálnom, így nem is csoda, hogy szépen szólva is későn indultam el a megbeszélt vacsorára, arról nem is beszélve, hogy Laranak nem szóltam a változásról, miszerint Doyoungékkal eszünk.
Megigazítva az öltönyömet indultam ki az irodából, útközben felhívva a lányt.
- Szia életem – veszi fel már a második csörgésre.
- Szia, a vacsora miatt hívlak.
- Megint le akarod mondani!? – szökik a hangja a fülsértően magas tartományba.
- Nem – sóhajtok fel. – Csak elfelejtettem, hogy megígértem Doyoungnak, hogy együtt vacsorázunk, mielőtt elutazik és arra gondoltam, kössük össze a kellemest a hasznossal és vacsorázzunk négyesben.
- Oh, dupla randi! Remekül hangzik – lelkesül fel, de ez valamiért nálam nem ér el hasonló hatást.
- Viszont késésben vagyunk, szóval sietnünk kéne. Tudnánk találkozni az étterem előtt?
- Azt hittem értem jössz – motyogja, és szinte látom, ahogy lebiggyeszti az ajkait. – Na mindegy, megértelek, megteszem neked ezt az apróságot, mert én vagyok a világ legjobb barátnője – kuncogja.
- Igen, az vagy – sóhajtom, jobb, ha bel se gondolok mennyi okom lenne rá, hogy ne értsek egyet ezzel.

Végül öt perc késéssel érkezem meg az étteremhez, ahova – hála Laranak – tíz perc csúszással lépünk be, majd megvárva a pincért sétálunk az asztalunkhoz, ahol a többiek már várnak ránk.
- Már meg sem lepődöm, hogy késtetek – mosolyog ránk Dorothy.
- Elnézést, a munka.
- Hát persze – legyint. – Üljetek le és rendeljünk is, farkaséhes vagyok! – mondja és e szerint cselekszünk.
A vacsora meglehetősen nyugodt hangulatban zajlik, leszámítva egy két perces kis közjátékot, mert Lara újra szóvá teszi, hogy a Dorothy milyen válogatós, nem mintha örömében lenne az. Ezt el is magyarázza neki úgy, hogy ő is megértse, így folytatódhat tovább a vacsora, melynek úgy tíz körül vetünk véget, tekintettel arra, hogy a DoDo holnap kora délután indul útnak Doyoung új turnéja miatt.
- Jó utat és vigyázzatok magatokra! – ölelem magamhoz mindkettőjüket, majd elköszönve tőlük indulok a kocsimhoz, ami Lara autója mellett parkol.
- Hát nem furcsa – szólal meg hírtelen a lány.
- Ugyan mi?
- Hogy lassan egy éve vagyunk együtt, de még mindig külön élünk – mondja átkarolva a nyakamat, mire meglepetten pillantok rá.
- Azt hittem ezt már megbeszéltük – fejtem le magamról a kezét, majd a kocsim felé fordulok.
- Jaj Yongie, tudom, hogy az a kis valaki mit csinált, de én nem ő vagyok – ölelne meg újból, de ellépek mellőle.
- Épp ez az, nem ő vagy – motyogom majd egy szó nélkül beszállok a kocsimba és elhajtok. A visszapillantóból még látom, hogy Larat elkapja egy újabb hiszti roham, de minél többször történik meg, annál kevésbé érdekel. Minél több időt töltünk együtt, annál távolabb kerülök tőle és ahogy telnek a napok egyre kevésbé érdekel. Tudom, hogy apa örülne, ha boldog lennék lehetőleg a lánnyal, de attól tartok, most csalódást fogok neki okozni.
Meglepően hamar érek haza az étteremből, de ennek ellenére még éjfélkor sem tudok elaludni. Folyamatosan azon jár az agyam, amit Doyoung mondott, mintha tudna valamit, amit én még nem, de igazat kell adnom neki, ha szembe jön velem a lehetőség, nem szalasztom el újra. Végül a kusza gondolataim lefárasztanak annyira, hogy álom nélküli, mély alvásba zuhanjak.
         Hajnalban kellemetlen fejfájásra ébredek. Nyögve temetem a kezeimbe az arcom, majd mikor ez nem segít lassan kimászok az ágyból, hogy a fürdőből magamhoz vegyek egy fájdalomcsillapítót, majd, ha már ott vagyok ledobálom a ruháimat és belépek a zuhany alá. Felesleges lenne visszafeküdnöm, egyrészt egy óra múlva úgy is kelnék, másrészt a fejfájásom nem is engedné, hogy pihenjek.
Bő fél órával az ébredésem után, már a konyhában ülök egy bögre kávé mellett és mivel a fejfájásom enyhült úgy döntök még egyszer átnézem a megbeszélésre szánt anyagot. Tudom, hogy feleslegesen aggódom, hiszen Johnny egy megbízható üzletember és barát és tudom, hogy ez az egész megbeszélés jóformán csak formaitás, de a maximalista énem nem engedi, hogy bármiben is hiba legyen. Szerencsére ezt az alkalmazottjaim is tudják, így mindent a legjobb tudásuk szerint készítenek elő és nem is okoznak csalódást. Miután mindent átnéztem és magamat is felkészítettem a találkozóra el is indultam Johnny cége felé, így tíz perccel a tárgyalás kezdete előtt érkezve. A recepción útba igazítottak, hogy merre kell mennem, de mire a lifthez értem Jaehyun, John asszisztense már várt is rám.
- Jó reggelt! – hajolt meg felém.
- Jó reggelt! – köszöntem vissza, majd beléptem a liftbe, ahova ő is követett.
- A tárgyalás a 127-es teremben lesz, az ügyvédje már ott is van, illetve Mr. Seo várhatóan utánunk érkezik, mert akadt egy kis dolga a személyzeti osztályon – tájékoztat, mire én csak bólintok, majd a megfelelő emeleten kilépve a liftből követem Jaehyunt a megfelelő irodáig. Belépve üdvözlöm az ügyvédeet, majd helyet foglalva várom, hogy Johnny is megérkezzen.
- Amíg várunk, hozhatok az uraknak valamit?
- Igen, egy kávé jól esne – mosolygom az asszisztensre, majd miután az ügyvédem jelzi, hogy nem kér semmit a fiú távozik is, majd alig pár perc múlva Johnnyval az oldalán tér vissza.
- Elnézését kérem az uraknak – mondja, mire mi csak bólintunk egyet, majd amint megkapom a kávém és Jaehyun helyet foglal a főnöke mellett, illetve megérkezik a másik ügyvéd is, megkezdődik a tárgyalás. Ahogy sejtettem, csak az unalmas formalitások miatt ülünk itt, így nem is csoda, hogy alig egy óra alatt mindent megbeszélünk, beleértve a fúziós szerződés részleteit is. Végül egy kézfogással tesszük tejessé a megegyezést, így az ügyvédek már indulnak is a dolgukra, akiket gyorsan követ Jaehyun is, hogy előkészítsen egy tervezetet a dolgozók tájékoztatására és egyebekre.
- Tudod, irigyellek – mondom Johnnynak, már kicsit barátibb hangnemben, ahogy az irodája felé tartunk.
- Igazán? Miért? – lepődik meg.
- Az asszisztensed miatt, igazán lelkiismeretes és percíz, ahogy látom.
- Valóban az, de képzeld el, nem is csak egy ilyen asszisztensem van! Kettejük nélkül nem tartanék ott, ahol – vigyorog rám.
- Tényleg szerencsés vagy – mosolyodom el. – Az én asszisztensem egy héttel apám nyugdíjba vonulása után felmondott a titkárnőm pedig a telefon emelgetésen kívül nem sok mindent tud megcsinálni – forgatom meg a szemem.
- Miért nem keresel újat?
- Ah, Elisa Lara barátnője, képzelheted mit kéne hallgatnom, ha kirúgom – húzom el a számat, mire ő vet felém egy megértő pillantást. – Így viszont nekem kell csinálnom mindent és ahogy elnéztem az előszerződést, bőven lesz munkám – sóhajtok fel, mire John arcán megjelenik az a jól ismert „van egy remek ötletem” mosoly. – Mi jár a fejedben?
- Tudod, mivel nemsokára egy cég leszünk és úgymond megosztjuk az alkalmazottjainkat, arra gondoltam, hogy bizonyos keretek között, annak érdekében, hogy a fúzióval minden rendben legyen, felajánlom az egyik asszisztensem segítségét. Persze csak akkor, ha ezzel nem lesz túlterhelve – teszi hozzá komolyan. Johnny, akár csak én, nagyon figyel a beosztottjaira ezért is szeretik annyira.
- Remekül hangzik és őszintén jól jönne a segítség – mosolygok rá.
- Akkor kérdezzük is meg, hogy benne lenne-e – mondja, majd megnyomva egy gombot az asztali telefonján szól ki az előtéri irodába. – Taeil, be tudnál jönni egy pillanatra? – kéri a vonal túlsó végén lévő személyt, akinek a neve nagyon is megragadja a figyelmem. Pár pillanattal később halk kopogás hallatszik fel az ajtó felől, majd a szabad jelzés után ki is nyílik az üveglap.
- Miben segíthetek? – csendül fel egy ismerős hang, mire az ajtó felé kapom a pillantásom és hírtelen nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e vagy sem.
- Taeil? – suttogom magam elé meglepetten és a szívem heves iramban kezd el verni, ahogy oly sok idő után újra találkozik a pillantásunk.

2. Fejezet

Hey!^^ Az elmúlt napokban kicsit elfoglalt voltam,
de nem hagyhatlak titeket olvasni való nélkül! Szóval,
hoztam nektek egy gyors frissítést!
Jó olvasást!^^
~Jinie~

Taeyong pov.:

         Az orrnyergemet masszírozva ülök az irodámban, könyökeimmel az asztalon támaszkodva, Lara csacsogását hallgatva. Amióta betette ide a lábát másról sem beszél csak, hogy mit vett a tegnapi bevásárló körútján és ahogy hallgatom, azon csodálkozom, hogy egy új szekrényt nem vett a pénzemen. Nem, nem attól félek, hogy elkölti a vagyonomat, de komolyan nem értem miért kell neki ennyi ruha.
- Lara – szólok rá csendesen.
- Igen? – kérdez vissza és lehet az elején még aranyosnak is találtam ezt a kisé nyávogó hangot, de most csak bosszant.
- Muszáj ezt korán reggel? – pillantok rá a szemem sarkából, mire sértődötten fújja fel az arcát. Gyerekes.
- Téged nem is érdekel mi van velem! – háborodik fel. Őszintén? Nem, pláne nem ma.
- De – sóhajtok végül, felé fordítva a tekintetem -, de ma rengeteg dolgom van a holnapi megbeszélés miatt és már így is megcsúsztam a munkával – magyarázom neki, amit nyilván nem fog fel, soha életében nem dolgozott.
- Értem – mondja lebiggyesztett ajkakkal.
- Ne haragudj, ígérem vacsoránál bepótoljuk ezt a kis csevejt! – mondom, bár már most érzem, semmi kedvem nem lesz ahhoz a vacsorához.
- A kedvenc helyemen? – csillannak fel a szemei, mire bólintok. – Remek! Akkor most nem is zavarok tovább – mondja felállva, majd mellém lép. – Este találkozunk – hajol le, hogy nyomjon egy csókot az ajkaimra, de én csak elfordítom a fejem így az arcomat éri csak el, azt kenve össze az irritálóan vörös rúzsával. Végül az ajtó felé indul, de mielőtt kilépne még int egyet, aztán eltűnik a sötétített üveg mögött.
Mély levegőt véve dőlök hátra a székemben lehunyva a szemeimet. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy miért is vagyunk együtt. Vagyis ez így nem teljesen igaz, én sohasem említettem neki, hogy együtt lennénk, de ő mindig körülöttem volt és az elején még tetszett is, de mostanra már csak elviselem a közelségét. Néhány röpke hétig azt hittem, hogy pótolhat majd valamit, amit elveszítettem az életemből, de rá kellett jönnöm, hogy az a dolog pótolhatatlan, ezért is haragszom arra, aki elvette tőlem. Az elején szenvedtem, fájt, ami történt, majd megpróbáltam gyűlölni őt is és a kialakult helyzetet is, de nem sikerült… mára már csak a keserű harag maradt és rengeteg kérdés, de mind közül legfontosabb, hogy miért tette.
Hangos kopogtatás szakít ki a komor gondolataim közül, mire egy gondterhelt sóhaj kíséretében kinyitom a szemeim és az ajtóra pillantok.
- Szabad!
- Hey! – lép be az ajtón Doyoung, akit a barátnője követ. – Szörnyen festesz!
- Én is örülök, hogy látlak – forgatom meg a szemeim, intve a velem szemben lévő széke felé, hogy foglaljanak helyet.
- Kitalálom, Lara – morogja Dorothy, mire elhúzom a számat. – Nem értem hogyan tudod elviselni azt a csajt… Golden digger az a…
- Kicsim – fogja meg a kezét Doyoung -, megbeszéltük, hogy Tae előtt nem nevezed őt így – mosolyog a lányra szelíden.
- Miért a hátam mögött lehet? – kérdezem, de a hangomban közel sincs annyi felháborodás, hogy komolyan is vegyenek.
- Tudod, legjobb barátként az a dolgom, hogy őszinte legyek veled és… volt már nála jobb is. Sokkal jobb – halkul el a hangja a végére és én nagyon is jól tudom kire gondol.
- Jól mondod, volt – morgom, majd tenyereimbe temetem az arcom. – Miért érzem azt, hogy napokon belül fenekestől felfordul az életem, újra?
- Mert esélyes, hogy megtörténjen – feleli Doyoung, mire meglepetten pillantok rá. – Ne nézz így rám! A te életedről beszélünk és most – már meg ne haragudj -, hogy apád kilépett a képből végre el is kezdheted élni! Tudom, hogy mennyire szereted és tiszteled az apádat, ezt bizonyítja az is, hogy megtűröd azt a tyúkot, de néha igazán tehetnéd azt, amit te jónak vélsz és nem csak az üzleti életben, ha szembe jön veled a lehetőség, hogy újra boldog legyél ne szalaszd el, mert más nem ért vele egyet, mert büszke vagy, vagy éppen haragszol, adj magadnak egy újabb esélyt Taeyong! – Mondja komoly és határozott hangon Doyoung, mire a Dotti csak lelkesen bólogat.
- Miért van olyan érzésem, hogy többet tudsz az életemről, mint én magam? – vonom fel a szemöldököm.
- A legjobb barátod vagyok, ez a dolgom! – villantja felém széles mosolyát. – Na, de. Mi csak azért jöttünk, hogy emlékeztessünk ma este velünk vacsorázol és nagyon fontos, hogy ott legyél!
- Francba – szisszenek fel, ahogy eszembe jut, hogy már egy hete a mai vacsoráról beszélgetünk. – Megígértem Lara-nak, hogy ma vele eszem – húzom el a számat.
- Akkor mond le!
- Ah, nem tudom, ez lenne a… Franc se tudja hányadi alkalom.
- Most szívem szerint azt mondanám, na és? – szólal fel Dorothy. – De mivel szeretlek téged…
- Hey! – vág közbe Doyoung.
- Nyugi Bunny, téged jobban – gügyögi neki, nyomva egy puszit az arcára, mire a srác csak elvigyorodik. – Vissza térve a témára, mivel a barátom vagy, azt mondom hozd el őt is, de ha tönkre teszi az estét, vagy egyszerűen csak bosszant az arcába öntöm a boromat! – mondja a lány, mindezt olyan angyali mosollyal, ha nem érteném mit mond elhinném, hogy éppen dicsér.
- Rendben, köszi – mosolygok rá, mire csak legyint egyet és a párjával együtt feláll.
- Mi megyünk is – veszi át a szót Doyoung. – Dolgozgass csak, úgy is azt hallottam rengeteg munkád van – mondja, már kifelé tartva az irodámból. – Sok sikert a holnapi megbeszéléshez. És Tae! – fordul újra felém, hogy a szemembe nézhessen. – Gondolkodj el azon, amit mondtam.
- Úgy lesz – bólintok, majd intve nekik engedem útjára őket. Érdekes egy páros a DoDo, ahogy ők nevezik magukat, de az biztos, hogy remekül kiegészítik egymást, bár sokan azt gondolnák, hogy az öt év korkülönbség sok, de Dorothy rácáfolt erre, már huszonkét évesen is remekül helyt áll Doyoung mellet, ami a karrierjét tekintve nem egyszerű.
Emlékeztetnek arra, amikor még mellettem is volt egy ilyen személy, egy társ, akire számíthattam, legalábbis azt hittem, de mindannak ellenére, amit tett, néha – sokszor – még mindig azt kívánom, hogy őt kapjam vissza, hogy ő legyen mellettem, még akkor is, ha tudom ő ezt nem akarja. Különben miért ment volna el? Miért tette volna ezt mindkettőnkkel?
Rengeteg kérdésem van és nagyon sokat megadnék azért, hogy válaszokat kaphassak rájuk. Tőle, nem mástól, csakis tőle, mert neki el tudnám hinni, még akkor is, ha fájna.
- Ah Istenem, miért ment el? – sóhajtok fel, majd keserű mosollyal az ajkaimon rázom meg a fejem, megpróbálva elhessegetni a kellemetlen gondolatokat, hogy a munkámra tudjak összpontosítani, de akár mennyire is szeretnék elmerülni a dolgomban, érzem, hogy nemsokára sok minden meg fog változni.

Prológus

Hey!^^
Hosszú-hosszú kihagyás után egy új, kissé más hangvételű, de remélhetően
továbbra is élvezhető történettel térek vissza hozzátok.
Nem szeretnék róla sokat mesélni, hagyom, hogy a fejezetek
beszéljenek helyettem!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)
~Jinie~

*külső szemszög*

        A reggeli napsugarak vidáman kacagva csillantak meg a konyha fehér padlóján, majd átszelve azt kúsztak fel a kis asztal lábán, hogy kedves kis táncot járjanak a kávéját csendesen iszogató Taeil előtt.
Mindig is szerette a tavaszi reggeleket, melyek új élettel töltötték meg a világot és ezernyi színbe öltöztették azt, halvány emlékké változtatva a komor, szürke telet. De ma a szokásosál is hálásabb volt, hogy megpillanthatta a tavasz első sugarait. A kis fénypontok melegséggel töltötték meg a testét, a lágy szellő elfújta a sötét gondolatait és a madarak felhangzó dala mosolyt csalt az ajkaira. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy végre igazán él.
         Mély sóhajt hallatva állt fel az asztal mellől, majd bögréjét a mosogatóba téve hagyta magára a konyhában kergetőző fénysugarakat, hogy széttárva a súlyos függönyöket újabb és újabb vidám ki jövevényeket engedjen a kis lakás minden zugába. Ahogy a meleg fény ellepte a lakást Taeil mosolya is kiszélesedett, majd halkan dúdolva indult, hogy felkészítse magát a napra. Érezte, szinte tudni vélte, hogy a mai nap különleges lesz, de nem is sejtette miért.
S talán jobb is így.