2. Fejezet

Hey!^^ Az elmúlt napokban kicsit elfoglalt voltam,
de nem hagyhatlak titeket olvasni való nélkül! Szóval,
hoztam nektek egy gyors frissítést!
Jó olvasást!^^
~Jinie~

Taeyong pov.:

         Az orrnyergemet masszírozva ülök az irodámban, könyökeimmel az asztalon támaszkodva, Lara csacsogását hallgatva. Amióta betette ide a lábát másról sem beszél csak, hogy mit vett a tegnapi bevásárló körútján és ahogy hallgatom, azon csodálkozom, hogy egy új szekrényt nem vett a pénzemen. Nem, nem attól félek, hogy elkölti a vagyonomat, de komolyan nem értem miért kell neki ennyi ruha.
- Lara – szólok rá csendesen.
- Igen? – kérdez vissza és lehet az elején még aranyosnak is találtam ezt a kisé nyávogó hangot, de most csak bosszant.
- Muszáj ezt korán reggel? – pillantok rá a szemem sarkából, mire sértődötten fújja fel az arcát. Gyerekes.
- Téged nem is érdekel mi van velem! – háborodik fel. Őszintén? Nem, pláne nem ma.
- De – sóhajtok végül, felé fordítva a tekintetem -, de ma rengeteg dolgom van a holnapi megbeszélés miatt és már így is megcsúsztam a munkával – magyarázom neki, amit nyilván nem fog fel, soha életében nem dolgozott.
- Értem – mondja lebiggyesztett ajkakkal.
- Ne haragudj, ígérem vacsoránál bepótoljuk ezt a kis csevejt! – mondom, bár már most érzem, semmi kedvem nem lesz ahhoz a vacsorához.
- A kedvenc helyemen? – csillannak fel a szemei, mire bólintok. – Remek! Akkor most nem is zavarok tovább – mondja felállva, majd mellém lép. – Este találkozunk – hajol le, hogy nyomjon egy csókot az ajkaimra, de én csak elfordítom a fejem így az arcomat éri csak el, azt kenve össze az irritálóan vörös rúzsával. Végül az ajtó felé indul, de mielőtt kilépne még int egyet, aztán eltűnik a sötétített üveg mögött.
Mély levegőt véve dőlök hátra a székemben lehunyva a szemeimet. Ilyenkor mindig elgondolkozom azon, hogy miért is vagyunk együtt. Vagyis ez így nem teljesen igaz, én sohasem említettem neki, hogy együtt lennénk, de ő mindig körülöttem volt és az elején még tetszett is, de mostanra már csak elviselem a közelségét. Néhány röpke hétig azt hittem, hogy pótolhat majd valamit, amit elveszítettem az életemből, de rá kellett jönnöm, hogy az a dolog pótolhatatlan, ezért is haragszom arra, aki elvette tőlem. Az elején szenvedtem, fájt, ami történt, majd megpróbáltam gyűlölni őt is és a kialakult helyzetet is, de nem sikerült… mára már csak a keserű harag maradt és rengeteg kérdés, de mind közül legfontosabb, hogy miért tette.
Hangos kopogtatás szakít ki a komor gondolataim közül, mire egy gondterhelt sóhaj kíséretében kinyitom a szemeim és az ajtóra pillantok.
- Szabad!
- Hey! – lép be az ajtón Doyoung, akit a barátnője követ. – Szörnyen festesz!
- Én is örülök, hogy látlak – forgatom meg a szemeim, intve a velem szemben lévő széke felé, hogy foglaljanak helyet.
- Kitalálom, Lara – morogja Dorothy, mire elhúzom a számat. – Nem értem hogyan tudod elviselni azt a csajt… Golden digger az a…
- Kicsim – fogja meg a kezét Doyoung -, megbeszéltük, hogy Tae előtt nem nevezed őt így – mosolyog a lányra szelíden.
- Miért a hátam mögött lehet? – kérdezem, de a hangomban közel sincs annyi felháborodás, hogy komolyan is vegyenek.
- Tudod, legjobb barátként az a dolgom, hogy őszinte legyek veled és… volt már nála jobb is. Sokkal jobb – halkul el a hangja a végére és én nagyon is jól tudom kire gondol.
- Jól mondod, volt – morgom, majd tenyereimbe temetem az arcom. – Miért érzem azt, hogy napokon belül fenekestől felfordul az életem, újra?
- Mert esélyes, hogy megtörténjen – feleli Doyoung, mire meglepetten pillantok rá. – Ne nézz így rám! A te életedről beszélünk és most – már meg ne haragudj -, hogy apád kilépett a képből végre el is kezdheted élni! Tudom, hogy mennyire szereted és tiszteled az apádat, ezt bizonyítja az is, hogy megtűröd azt a tyúkot, de néha igazán tehetnéd azt, amit te jónak vélsz és nem csak az üzleti életben, ha szembe jön veled a lehetőség, hogy újra boldog legyél ne szalaszd el, mert más nem ért vele egyet, mert büszke vagy, vagy éppen haragszol, adj magadnak egy újabb esélyt Taeyong! – Mondja komoly és határozott hangon Doyoung, mire a Dotti csak lelkesen bólogat.
- Miért van olyan érzésem, hogy többet tudsz az életemről, mint én magam? – vonom fel a szemöldököm.
- A legjobb barátod vagyok, ez a dolgom! – villantja felém széles mosolyát. – Na, de. Mi csak azért jöttünk, hogy emlékeztessünk ma este velünk vacsorázol és nagyon fontos, hogy ott legyél!
- Francba – szisszenek fel, ahogy eszembe jut, hogy már egy hete a mai vacsoráról beszélgetünk. – Megígértem Lara-nak, hogy ma vele eszem – húzom el a számat.
- Akkor mond le!
- Ah, nem tudom, ez lenne a… Franc se tudja hányadi alkalom.
- Most szívem szerint azt mondanám, na és? – szólal fel Dorothy. – De mivel szeretlek téged…
- Hey! – vág közbe Doyoung.
- Nyugi Bunny, téged jobban – gügyögi neki, nyomva egy puszit az arcára, mire a srác csak elvigyorodik. – Vissza térve a témára, mivel a barátom vagy, azt mondom hozd el őt is, de ha tönkre teszi az estét, vagy egyszerűen csak bosszant az arcába öntöm a boromat! – mondja a lány, mindezt olyan angyali mosollyal, ha nem érteném mit mond elhinném, hogy éppen dicsér.
- Rendben, köszi – mosolygok rá, mire csak legyint egyet és a párjával együtt feláll.
- Mi megyünk is – veszi át a szót Doyoung. – Dolgozgass csak, úgy is azt hallottam rengeteg munkád van – mondja, már kifelé tartva az irodámból. – Sok sikert a holnapi megbeszéléshez. És Tae! – fordul újra felém, hogy a szemembe nézhessen. – Gondolkodj el azon, amit mondtam.
- Úgy lesz – bólintok, majd intve nekik engedem útjára őket. Érdekes egy páros a DoDo, ahogy ők nevezik magukat, de az biztos, hogy remekül kiegészítik egymást, bár sokan azt gondolnák, hogy az öt év korkülönbség sok, de Dorothy rácáfolt erre, már huszonkét évesen is remekül helyt áll Doyoung mellet, ami a karrierjét tekintve nem egyszerű.
Emlékeztetnek arra, amikor még mellettem is volt egy ilyen személy, egy társ, akire számíthattam, legalábbis azt hittem, de mindannak ellenére, amit tett, néha – sokszor – még mindig azt kívánom, hogy őt kapjam vissza, hogy ő legyen mellettem, még akkor is, ha tudom ő ezt nem akarja. Különben miért ment volna el? Miért tette volna ezt mindkettőnkkel?
Rengeteg kérdésem van és nagyon sokat megadnék azért, hogy válaszokat kaphassak rájuk. Tőle, nem mástól, csakis tőle, mert neki el tudnám hinni, még akkor is, ha fájna.
- Ah Istenem, miért ment el? – sóhajtok fel, majd keserű mosollyal az ajkaimon rázom meg a fejem, megpróbálva elhessegetni a kellemetlen gondolatokat, hogy a munkámra tudjak összpontosítani, de akár mennyire is szeretnék elmerülni a dolgomban, érzem, hogy nemsokára sok minden meg fog változni.

1.Fejezet

~~~~~~~
Sziasztok, meg is érkeztem az első fejezettel. Nem lett hosszú, de ellenben tartalmas. Érdemes figyelni az apró részletekre is, sokat segíthetnek. ;)
Jó olvasást!^^
~Jinie~

Taeil pov.:

- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva, amint beléptem a hatalmas épület ajtaján, majd a recepcióhoz sétált.
- Jó reggelt Taeil-shi! Mr. Seo már megérkezett és megkért, hogy küldjem be hozzá, amint ide ér – tájékoztat kedvesen a pult mögött álló lány, miközben átnyújtja a mai postám.
- Köszönöm – intek búcsút a lánynak, majd a lift felé veszem az irányt. Még mindig mosolyogva nyomom meg a legfelső emelet gombját, közben azon gondolkozva hogyan jutottam el idáig. Dél-Korea egyik legjobb és legsikeresebb cégénél dolgozom, kedves munkatársakkal és egy igensegítőkész főnökkel és habár közel sem felhőtlen az életem, örülök annak, hogy ott vagyok, ahol vagyok.
A lift csilingelve áll meg a megfelelő emeleten és épp szólásra nyitnám a számat, hogy üdvözöljem az egyik munkatársamat és egyben legjobb barátomat, de Jaehyun nincs a helyén. Meglepetten vonom össze a szemöldököm, majd a főnököm irodája felé fordulok, melynek résnyire nyitott ajtaja mögül, halk beszélgetés hangja szűrődik ki.
- Megjöttem – mondom, koppantva egyet az ajtón, majd azonnal be is lépve, mire egyigen érdekes látvány tárul a szemem elé. Jaehyun Johnny székében ül, kipirosodott arccal, rémült tekintettel pillantva felém, még Johnny nekem háttal, az íróasztalának támaszkodva áll és nem is veszi a fáradságot, hogy rám pillantson. – Khm, megzavartam valamit? – kérdezem bátortalanul, mire a főnök csak megrázza a fejét, majd eltávolodva az asztaltól fordul végre felém.
- Nem, csak Jaehyun ki szerette volna próbálni, hogy milyen érzés főnöknek lenni – vigyorog rám, majd, az idő közben felállt fiatalabbra pillant és a vigyora kiszélesedik.
- Igen-igen, de nem olyan felemelő érzés, mint vártam – feleli Jaehyun nevetve, majd küld egy szépnek nem nevezhető pillantást Johnny felé. Ugyan, tekintve, hogy épületen kívül nagyon jó barátok vagyunk, annyire nem meglepő, de ennek ellenére nagyon nem értem mi folyik itt…
- Mindegy is – foglal helyet Johnny, mi pedig követjük a példáját. – Térjünk a lényegre. Holnap lesz egy megbeszélésem egy másik cég tulajdonosával és szeretném, ha mindent előkészítenétek.
- Mivel kapcsolatos a megbeszélés? – kérdem.
- A céggel, annak tevékenyégével, a nyereségekkel, az alkalmazottak étszámával és egyéb jellemzőkkel.
- Johnny – kezdi Jae – ugye nem akarod eladni a céget? – kérdi, meglepettséggel és felháborodottsággal a hangjában.
- Isten ments – nevet fel a főnökünk, mire mindketten meglepetten pillantunk rá. – Ugyan a  cég nagyon jól teljesít, mind tevékenységét, mind bevételét tekintve, arra gondoltam, hogy nem árt bebiztosítnai magunkat, nagyobb piac, szélesebb szolgáltatási kör és ennek a legegyszerűbb módja, ha fúziót  kötünk egy másik hasonló profilú céggel. Az már mellékes, hogy a cég tulaja és vezetője régi ismerősöm – magyarázza el a helyzetet, mire mi bólintunk. – Tudom, hogy nem a ti feladatotok lenne mindezt végig csinálni és nem is várom el, hogy egyedül birkóztatok meg a feladattal, pláne ilyen kevés idő alatt, de szeretném, ha minden simán menne és ti ketten vagytok azok, akikben a legjobban megbízom.
- Remek – forgatja meg a szemeit Jae, majd egy pillanattal később el is mosolyodik. – De ezért te fizeted az ebédemet!
- Mintha amúgy, nem így lenne – morogja John ezzel kiváltva egy kisebb kuncogást a fiatalabból. – És persze a tiédet is Taeil – fordul felém, mire elmosolyodom.
- Nem is feltételeztem mást – mondom, mire Youngho csak megforgatja a szemeit és dünnyög valamit arról, hogy mennyire nem éri meg neki, hogy minket alkalmaz.
- Mindegy is – rázza meg végül a fejét a főnök. – A lényeget azt hiszem el mondtam, mivel szorít minket az idő neki is kezdhetnétek a feladatnak – hesseget ki minket az irodájából, mi pedig bólintva indulunk az utunkra.
- Egy pillanat – fordul vissza Jaehyun az ajtóból. – Egészen pontosan melyik céggel is akarsz egyezkedni?
- LTY Company – feleli John és amint meghallom a vállalat nevét elsápadok. Istenem, mond, hogy ez nem az a cég amire gondolok! – Eredetileg nem most lett volna a tárgyalás, de Taeyongnak közb… - kezdi Johnny, de befejezni már nem tudja. Mondandójának egy hangos koppanás vet véget, amelyet én okoztam azzal, hogy leejtettem a kezemben tartott dolgaimat.
- Taeil, jól vagy? – kérdezi aggódva Jaehyun. – Elsápadtál.
- P-persze, csak hírtelen mozdultam és megszédültem egy kicsit – mosolygok rá, de nem úgy tűnik, mintha meggyőztem volna.
- Biztos? – érkezik a kérdés a másik férfitól, mire bólintok egyet.
- Azért igyál egy kávét és egyél is valamit, mielőtt belevetitek magatokat a munkába – szólal meg Youngho is. – Szükségetek lesz az erőtökre, nekem meg rátok.
- Rendben, úgy lesz – varázsolok egy halvány mosolyt az ajkaimra.
- Jaehyun, tarts vele te is és győződj meg róla, hogy valóban eszik! – adja ki a végső utasítást Johnny.
- Értettem – szalutál játékosan a fiatalabb, majd megragadva a karomat vezet ki az irodából, meg sem állva míg be nem léptünk a liftbe.
- Tényleg minden oké? – aggodalmaskodik.
- Igen, bár, ha meghívsz egy szelet csoki tortára még jobban leszek – vigyorgok rá, mire csak sóhajt egyet, de végül rábólint a dologra.
         Csendben sétálunk el a cég kantinjáig, majd megszerezve amiért indultunk ültünk le az egyik asztalhoz és bár Jae magyaráz valamit a ránk váró feladatról, nem igazán tudok rá figyelni. Végig az előbb hallottakon jár az eszem. Vajon ő is eljön holnap? Ha igen, van rá esély, hogy találkozzunk? Mi lesz, ha igen? Mit fogok tenni?
Remélem Johnnynak elég lesz egy személyi asszisztens is holnap, valahogy több kedvet érzek a telefon emelgetéshez, mint ehhez a megbeszéléshez.

Prológus

Hey!^^
Hosszú-hosszú kihagyás után egy új, kissé más hangvételű, de remélhetően
továbbra is élvezhető történettel térek vissza hozzátok.
Nem szeretnék róla sokat mesélni, hagyom, hogy a fejezetek
beszéljenek helyettem!
Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)
~Jinie~

*külső szemszög*

        A reggeli napsugarak vidáman kacagva csillantak meg a konyha fehér padlóján, majd átszelve azt kúsztak fel a kis asztal lábán, hogy kedves kis táncot járjanak a kávéját csendesen iszogató Taeil előtt.
Mindig is szerette a tavaszi reggeleket, melyek új élettel töltötték meg a világot és ezernyi színbe öltöztették azt, halvány emlékké változtatva a komor, szürke telet. De ma a szokásosál is hálásabb volt, hogy megpillanthatta a tavasz első sugarait. A kis fénypontok melegséggel töltötték meg a testét, a lágy szellő elfújta a sötét gondolatait és a madarak felhangzó dala mosolyt csalt az ajkaira. Hosszú idő óta először érezte azt, hogy végre igazán él.
         Mély sóhajt hallatva állt fel az asztal mellől, majd bögréjét a mosogatóba téve hagyta magára a konyhában kergetőző fénysugarakat, hogy széttárva a súlyos függönyöket újabb és újabb vidám ki jövevényeket engedjen a kis lakás minden zugába. Ahogy a meleg fény ellepte a lakást Taeil mosolya is kiszélesedett, majd halkan dúdolva indult, hogy felkészítse magát a napra. Érezte, szinte tudni vélte, hogy a mai nap különleges lesz, de nem is sejtette miért.
S talán jobb is így.